Mintha

Úgy teszek, mintha nem érdekelne. Mintha csak elmehetnék melletted, lebegő, halványszürke árnyalak mellett. Szellemmé száműzlek, de mégis te maradsz meg lélegezni. Te, mint céltalan, kóbor, de lélegző kiskutya – mosolyognom kell, mikor elképzellek. Pedig sokszor képzellek el, és sokszor emlékszem vissza a régi, nagyon szép időkre.

Rám köszönsz bizakodva, és én egyszerűen kiszakítom belőled a reményt, eltiprom új hajtásaid, visszaégetem őket tövig - s most érzem csak igazán, mily kíméletlen vagyok. Tulipánt ültetek a helyére, élénk hófehéret, hogy legyen min gondolkodnod – mi az, s hogy miféle csoda folytán került az oda. Zuhogni kezd, és elmossa kezdődő aggodalmad.

Feldereng egy kép álmodból s elfeleded. Altodban mosolyogsz, s én magamtól visszamosolygok rád, mintha még lenne bármi jelentősége. Hónapok múltán újraéled az álmod, s találsz valamit a hétköznapok között kotorászva, amit szerethetnél, de nem tudod megragadni. S már nem tudod, álom voltam-e, vagy léteztem; hogy egyáltalán voltam-e bárhol, bármikor, akárhol. Zavarba jössz. Lebiggyednek nedves, vörös ajkaid, s én leutánzom a mozdulatsort.

Figyellek és óvom lépteid, még mindig, még most is. Lehullok az esővel, ott ülök a tulipán harmatcseppjén és kirándulok egyet a pajkos napsugár hátán. Olyan meghitt a jelenet, hogy csak-csak meghatódom. Ott vagyok a szemed tükrében, a saját arcod is rám emlékeztet, s tudod, hogy hiányzom. Ott guggolok a könnycseppben, melyet a szél csalogatott szemedbe, s ölelem magam, hogy minél kisebbnek tűnjek a szembogaradban.

Egyszerre akarom, hogy akarj és felejts el. Akarnod kell elfelejtened.

Most engedj a színpadra, hadd játsszam el, hogy mindenkinek számítok és mindenki szeret. Nem látlak, ha világos van, s holdfénytől lopott fehérségben vibrál a testedből kilépő hő, ha kiborul a sötétség, s mi bőrig ázunk benne.

A színfalak mögött ücsörgünk, némán, mint az idegenek, kik egy szokatlan hangtól összerezzennek, s ijedten a sarokba bujdosnak, mint alamuszi nyuszik. De én látlak, talán én vagyok az egyetlen, aki látlak. Közelebb húzódom, ki ne hűljek, s te be ne lázasodj.

Szeretném, ha éjjel az ablakomba ülnél, s a búgó, esti-szél altatóm lennél. Én majd úgy teszek, mintha nem tudnék jelenlétedről, s kényelmesen elhelyezkedem éppen a fésülködőasztallal szemben, a hajamat kezdem bontogatni. A tükörbe nézek, s elképzelem, hogy besurrantál a kulcslyukon, hogy a szembogaramban ülve elidőzhess, míg én a fénnyel játszadozom a szobám játszóterén, s fekete hattyút festek a falra a kezemből.

Tégy majd úgy, mintha téged nem érdekelne, hogy micsoda önző dolgokat művelek veled.

Hogy arra ösztönözlek, kísérj szemeddel mindenfelé, mint halványszürke árnyalak, óvó lidérc.

Én majd úgy teszek, mintha ki tudnám törölni a közös múltunkat egy vizes szivaccsal, mintha el tudnám dönteni, hogy ettől a pillanattól nem szeretlek. Mintha nem tudnám rég, hogy nem tudjuk nem nem szeretni egymást. A házi-szellemem lettél, s én a tiéd. Örökkön örökké, te, meg én.

Én és a kisfiú

Mintha tábortűz ülne a szobában
Nyargalnak az árnyak fel s alá,
Apró fürtök csimpaszkodnak a homályban,
Akaratosan húznak engem a fény alá.

Feloltom a lámpát, had zubogjék a fény,
Elém robognak a képek, mintha egy szobában volnék.
Távoli múltak táncolnak a falakon, nézd
Ilyen szép álmod tán sose volt még, káprázat az egész.

Bizony álmodsz, de csak velem együtt, tudom, hogy félsz
Miben jársz, az én álmom, ezért neked adom,
Csak hogy tudjam többé már nem félsz,
Szuszogó párnád alattad, alszol.

De sose félj! Majd én álmodom.

Égi tájak

Meseszép, mesejó tájak,
Vadregényes égi árnyak.
Messziről tova visz egy szellő,
Halkan, csendben rebegi ezt ő.

Hullnak a meseszép, mesejó árnyak,
Szertefoszlanak a rétbéli tájak,
Merengő úrral táncolva kis leücsörődő,
Már nem remél, nem sirat, nem gyászol ő.

Égi vándor érkezik a tájra,
Visszahozza azt, mi emberek régi álma.
Elmélázva nem tűri már a szellő, hogy
Halkan, csendben rebegje ezt el ő.

Keresztmetszet

Vonalak a folyosók a kicsiny palást alatt,
Halk altató zendül, és eltűnnek a falak.
Puha, meleg dallamok ringatóznak a szélben
van valahol végük, de még dalolnak az éjben.

Mint pókhálón a harmatcseppek, függenek a hangok,
Visszhangot ver minden, egyszerre beszélgetést hallok.
Osonva lépek és surranva járok, mint félénkségben a merészség,
Felszakítom az ajtót, s ledönt lábamról az esztelen fehérség.

Bűvölten ülök a fehér papír közepén, szélen tervek pipiskednek,
Egyik a másik feje fölül kémlel, végül döntenek, nem ismernek.
Körülölel egy képzelet, lényeit álmodozva karomba várom, ide hát!
Ők mégsem látnak énbennem mást, csak elmosódott vicsorgó-mosolygó tintát.

A kőbe-vésett angyalarc

A bazilika híres tornyáról szégyentelenül rámmered,
Rámbámul szemével, mint ki embert oly könnyen feled,
S nem emlékezne, hogy egyszer fénykoromban már láttam,
Elevenen, fénylőn és tündöklőn, csupán csak más korban.

Torz arcából irigység süt, torka égett kacajt ontva hörög,
Arra jár egy gyermek, rápillant, s ni, már sehol egy göröngy.
Pimaszkodik, mintha nem lenne mit félnie, s nem lenne Istene,
Feledi hazáját, apját, alkotóját, de engem feledni nem képtelen.

Töri a fejét, látom-e vagy csak mímelem, majd nyüszítve elbúvik,
Mert rádöbbenni kénytelen, meglelem akárhol, hisz tudja úgyis.
Hívogatom a holdsugárban, "Jer elő csodabogaram, én kicsi angyalom,
Múltam már elvészett, de jövőm neked adom, add nekem jelened,

Ó, angyalom!"

Reflection

Halványlila hintócska csoszogott alattam a rózsaszín habfelhő utakon. Fényárban úszott a szemem, olyasfélében, melyet tekintet sosem szok meg igazán. Nem a megszokott világunkban jártam, óh nem. Ki akartam nézni a pöttöm ablakon, de a függöny, mintha csak megsejtette volna akaratom, egy lenge mozdulattal odébb libbent.

Rögzített táncosok forogtak a tejfehér ködben, düledezve, testük minden nem létező izma ívbe rendeződött, s vékony kis fehér ujjaik hattyúkat formáltak. Oly bájjal lejtették táncukat, mintha épp nem is bánnák, hogy csak egy egyszerű zenedoboz eszközei. Mosolyuk töretlen volt, piros orcácskájuk élénken tündökölt, ahogy a fény birtoklóan rájuk esett, s szemeiknek előkelő, hideg kéksége megbabonázott.

Egy teljes percre sikerült megfeledkeznem róla, hogy ők, akiket még csak „ők”-nek sem illik nevezni, mind a természet keze által faragott, gondos hozzáértéssel megmunkált, élettelen bábuk csupán. Holmi díszes balerinák egy hozzájuk mesterien passzoló világban, melyben még a lélegzet sem az övéké, s noha mozdulataikat sem mondhatják magukénak, van bennük egyfajta rejtett büszkeség, amivel minden bizonnyal a teremtőjük ruházta fel.

Kinézek az ablakon, újra, ezúttal a másikon. Apró kis tó, itt minden apró, én is az vagyok, megérkeztem, úgy hiszem. Ez a hely, pont mint Csodaország, igazából köze sincs hozzá, ez az igazi világ, a világ valós, kifordított énje, egy másik dimenzióban, de a mi világunk. Selymes, kék-füvű, puha pázsit között sárga kővel kirakott utacska vezet a tóig, amit fekete pillangók szárny-csapdosása szegélyez. A fák, melyek lágyan ringatóznak, pedig a szél nem jár, egyszerűen elbűvölnek. A látvány megcáfol, s el akarja hitetni velem, hogy ez csak álom. De ami ennyire varázslatos, az nem lehet álom. Ez a valóságba ültetett képzelet.

A víz tökéletesen átlátszó, érinthetetlenül gyönyörű, túl tiszta, hogy víz legyen. Csak egy fénytömeg az egész, puszta visszatükröződése a narancs fénynek. Mikor fölé hajolok, meglátom magam benne, s egyszeriben az összes balett-baba is ott terem mellettem, a szelet magukkal hurcolva, amit képtelen vagyok érzékelni. A víztükröm váratlanul fodrozódni kezd, s a bőröm alatt sürgető bizsergés lesz úrrá, a szél meg a kölcsönhatás. A balerinák izgágáskodnak, türelmetlenül és kíváncsiságtól fűtötten tolongnak végig a part mentén, hogy ők is megtekinthessék alakjukat a felszínen, nem hiszik el, hogy csak én látom őket.

A kérlelő szavaim mind leperegnek róluk, meg sem hallják, szelektív hallásúak. Az események átmenet nélkül csapnak át a következő fokozatba, hirtelen, szempillantásnyi idő sem kell nekik. A remény ezerfelé loccsan, mégsem aggódok, nem szökhet meg, idetartozik. Más vagyok, mint ők, s a veszély amúgy is csak látszólagos, számukra nem átmeneti, számomra örök. Ahogy a lelketlen babák szépen lassan sorban elmerülnek a tóban, úgy válik ki az illúzió a térből.

A zenedoboz elhallgat, az elsüllyedt áldozatok visszaváltoznak emberekké, szülinapot ünnepelnek, összetömörülve, édes pezsgővel koccintva, új eséllyel a markukban a változtatásra. Kulccsal, s lakattal járják a világ minden napját A remény bennük szívódott fel, s mindezt megosztva mással kiapadhatatlan forrását hozták létre az örök, tovább-buzdító erőknek. Ők hozták létre. Önakaratból. Szeretetből. Az összetevőkben nem észlelhető hiány.

Sokszor gondolkodom ezen, mikor végigsétálok az utcán, s az embereket ilyen szempontból vizsgálom. Az emberek hiúak, ha rá is jönnének a titkomra, nem érthetnék még. Olyan lenne ez nekik, mint egy kódolt üzenet megfejtőkulcs nélkül.

Tudomásul venni azt, hogy ebben a szürke világban, a hibásan legyártott embertömegek között van valaki valahol, aki a te lakatoddal mászkál. A pillanatstop és az idő fogalma ismeretlen. A te dolgod: megtalálni őt, s tökéletesíteni az elméletet.

Charles Dickens - Karácsonyi Ének

Talán ez Dickens harmadik könyve, amit olvastam, de ez tetszett a legjobban. Ebben a kicsiny történetben mintha kiszakadt volna egy rövid időre megszokott stílusából, ugyanakkor megtalálhatók benne azok a melankolikus jelzők, amik Dickens-et Dickens-é teszik.

Abszolút semmi nincs, amibe bele tudnék kötni. Imádtam a hangulatát, az egyszerűségét, az apró tanulságokat, az utcák részletes bemutatását, a város lakóit, az őket körüllengő nyugalmat, a megható visszaemlékezést a régmúltba történő visszautazáskor, a szellemek megjelenését… Folytathatnám a felsorolást még nagyon hosszan :)

Engem elvarázsolt, mert igazán benne él a régi karácsonyok szelleme, amikor ez az ünnep még nem az üzletnek kedvezett, hanem a családoknak és a szeretetnek. Amikor az üzletekbe a díszítő elemek csak december elején kerültek a kirakatokba, nem pedig október végén.


Régies felfogású, és számomra épp ez teszi tisztává, kedvessé. Hogy az ember olvasás közben nem csak azt érzi, hogy meg akarják változtatni, és visszaterelni a helyes ösvényre, hanem őszintén elgondolkodik viselt dolgain...