Ivan Klíma - Szerelmes nyár

Azt hiszem mai napig nem tudnék kielégítően és bőven beszélni erről a könyvről. A fülszöveg nyilvánvalóvá tette, hogy ez nem egy átlagos szerelem története lesz, de nem hittem volna, hogy ennyire elfajulnak a majd a dolgok, és fityiszt mutatnak a várakozásaimnak. Valahogy sokkolt. Ha nem tévedek, Klíma volt az első cseh író, akitől olvastam, és annak ellenére, hogy túlnyomó többségben nem tetszett, elég mély benyomást tett rám.

A férfi főszereplőnk, David, onnantól volt ellenszenves, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül kisétált egy házasságból, két kisgyereket maga mögött hagyva – ki nem állhatom az ilyesmit. A férj és feleség között lezajló első párbeszédből kivehető, hogy a férj mennyire nincs megelégedve a jelenlegi életével, mennyire ingerlékeny és mennyire nem nőtt még fel ahhoz, hogy családapa legyen. Minél inkább felelősségteljesnek akarja magát feltüntetni, annál biztosabbak leszünk benne, hogy a saját maga állította szabályokat előbb-utóbb áthágja. Ebből kiindulva már sajnálni sem igazán tudtam a megpróbáltatásai miatt, de nem állíthatom, hogy nem volt megrázó végigolvasni a hanyatlás hosszadalmas, nyögvenyelős folyamatát. Még ha csak egy egyoldalú látszatszerelem volt is, akkor is minden hidat felégetett maga után. Valamint az sem utolsó szempont, hogy az ilyen helyzetekből általában a nők jönnek ki rosszabbul, míg a férfiak könnyedén továbblépnek. Talán emiatt is idegenkedtem tőle, mert képtelen voltam elhinni, hogy egy férfi is képes így szenvedni egy nő iránti szerelemből...

A regény tökéletesen tükrözi ama elméletet, miszerint a szerelem elveszi a maradék eszedet is. Függetlenül attól, hogy a szerelem viszonzott, vagy viszonzatlan.

A női főszereplő borzasztóan idegesítő jellemmel lett megáldva; egy toporzékoló óvodás agyi szintjére emlékeztet az intelligenciája, aki néha ráérez felnőttes dolgokra is, de ugyanúgy oktondi óvodás marad, aki mindent szeretne, és semmit sem kap, aminek fikarcnyi értéke is lenne. Az jut róla eszembe, hogy nagyon vékony a határ a még „aranyosan naiv” és az „idegesítően naiv” között. Nem teszek fel kérdéseket, hogy miért pont ez a nő kellett neki; miért benne látta meg David a szabadulását a szürke életéből, mert ezekre a kérdésekre egyszerűen nem létezik válasz. Ilyenkor egyszerűen nem létezik a racionalitás fogalma. Csak végig azt éreztem, hogy két nem egészen százas ember szerencsétlenkedik egymással. David is teljesen elvesztette a férfiasságát, miután térden csúszva „szeretlek”-eket nyökögött Ivá-nak, és egy idő után ez már vontatottá tette a történetet. Se előre, se hátra nem haladtunk.

Ha mindenáron jellemezni akarnám a regényt, keserédes lenne. Mert ellenszenves és negatív, de valahol igaz is, ezért szívesebben fordítjuk el a tekintetünket róla...