Laurie Halse Anderson - Hadd mondjam el...

Miután végeztem a könyvvel, nem tartottam különösebben érdekesnek. Az olvasása is, kis terjedelme ellenére, beletellett úgy 3-4 napba. Egyszerűen nem voltam abban a hangulatban, hogy be tudnám fogadni az eseménysorozatot és a benne elfésült üzenetet. Aztán valami mégis történt. Egy beszélgetés emlékeket hozott fel, az emlékek párhuzamokba kezdtek rendeződni...

A könyv nyelvezete, a nyers közlésmód mind-mind csak most ért el hozzám, miután egy barátomnak elmeséltem egy körülbelül két évvel ezelőtti kínos mesét, ami velem esett meg és ami hasonlóan zavart okozott a fejemben, mint ahogyan Melindának, a főszereplő lánynak is.

Nem csak eleinte, de az egész történeten keresztül valahogy taszított a karaktere. A beletörődése, a semmittevése, az elfogadása. Nem szabad feladni. Semmi sem rosszabb, mint feladni. Számomra elképzelhetetlen hogy engedheti el valaki ennyire fülét-farkát, miközben a világ eseményei folynak körülötte. Ez a könyv ellent mond egy nekem nagyon fontos mondásnak. Bármilyen kapcsolatban sérelem ér minket, még nem hagyunk fel a másik fél iránt érzett szeretettel. Ugyanígy van ez az élettel. Nem veszünk egy mély levegőt és cövekelünk le az út szélén azzal a kijelentéssel, hogy mától nincs kedvünk tovább élni. De ez a regény mindent cáfol, méghozzá keményen...

Némasági fogadalmat életében egyszer legalább minden gyerek fogad, és ezt a többség nem tudja betartani néhány percnél tovább. Mert az ember társasági lény. Éppen ezért jöttem rá, hogy ez a regény sokkal mélyebben hordozza magában a mondanivalót, mint az első látásra tűnik. Az után a bizonyos eset után sokáig én sem mertem beszélni az esetről senkinek, mert sokkos állapotba kerültem, annak ellenére, hogy igazából konkrét dolog nem is történt, csak megijedtem. Ha Melindát nézzük a maga tizennégy-tizenöt évével esetlen és zöldfülű még, aki egyszer nem ült le egy jót csacsogni a barátnőivel a felnőtt dolgokról, és iskolai szinten sem kapott semmiféle felvilágosítást. Hiába tükrözik a gondolatai, hogy a maga módján tudja kezelni a helyzetet és erős, ami vele történt tragikus és depresszióba taszító. Ő még mindig inkább gyerek, mint felnőtt, és egy gyereket a traumából sokkalta nehezebb kigyógyítani...

Fontos motívum a művészet. A művészet sosem boldogságból ered. Érdekes kontraszt az, mennyire tudunk csodálni valami igazán absztrakt művet, legyen az egy szobor, festmény, lírai alkotás - és mennyire megtagadjuk a művészt, ha kitudódnak sötét kis titkai. A művészetek az önkifejezés legcsodálatosabb módja, és ugyanúgy jobban érzi tőle az ember magát, mint egy sokatmondó, könnyes beszélgetéstől. A művészetek lehetővé teszik az öngyógyítást.

Őszintén elszomorít, hogy civilizációban, közösségben élünk, naponta annyi arccal találkozunk, hogy egy macska a kilenc életére megirigyelné, és mégis... A legtöbben arra nem veszik a fáradtságot, hogy kevésbé legyenek önközpontúak és önkritikusak. Hogy mások felé is elfordítsák a fejüket. Ez egy láncreakció. Ha mosolyogsz, az emberek reflexből visszamosolyognak rád, próbáld ki. De ha magadba süllyedsz, és ha csak hagyod hogy a lét megtörténjen veled, azzal hitegetve magad, hogy így legalább nem ártasz senki másnak, nagyon is tévedsz. A pszichológiának nagyon komoly rétegei vannak, és az emberi viselkedésre a legkisebb ráhatás is hozhat változást. Ami nem feltétlenül kedvező. Ez így működik - egyszer fent, egyszer lent.

Mindenesetre értékeltem, hogy nem öngyilkossággal próbálta megoldani a problémát, hanem egyfajta passzív-agresszív támadással. Rengeteg furcsa tragikum keresztezi az életünket, akár egy könyvben találkozunk velük, akár a valóságban. Megrázó, hogy még mindig túlnyomó részben a tinédzser korosztályból kerül ki a legtöbb haláleset, a természetes halállal elhunyt idősebbeket leszámítva. Ahogy pedig ezeket a történeteket rivaldafénybe emeljük, annál nagyobb lesz a vonzás, annál többen fognak magukra ismerni bennük. Elismerésem, amiért a regényt az írónő úgy vitelezte ki, hogy minden elveszett lélek rá legyen kényszerülve, hogy még egyszer jól átrágja a helyzetét, és újra kebelbarátságot kössön a reménnyel. Azoknak pedig, akiktől az érzelmek ezen fajta megnyilvánulásai távol állnak (mint jelen pillanatban szégyenemre tőlem is), intő például szolgáljon. Amit megszelídítesz, azért felelősséggel tartozol, és egyszerűen nem teheted meg, hogy sorsára hagyod...