Halk altató zendül, és eltűnnek a falak.
Puha, meleg dallamok ringatóznak a szélben
van valahol végük, de még dalolnak az éjben.
Mint pókhálón a harmatcseppek, függenek a hangok,
Visszhangot ver minden, egyszerre beszélgetést hallok.
Osonva lépek és surranva járok, mint félénkségben a merészség,
Felszakítom az ajtót, s ledönt lábamról az esztelen fehérség.
Bűvölten ülök a fehér papír közepén, szélen tervek pipiskednek,
Egyik a másik feje fölül kémlel, végül döntenek, nem ismernek.
Körülölel egy képzelet, lényeit álmodozva karomba várom, ide hát!
Ők mégsem látnak énbennem mást, csak elmosódott vicsorgó-mosolygó tintát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése