Neil Gaiman - Csillagpor

Ez egy imádnivaló könyv. Ritkán esik meg velem, hogy egy könyvet az első lapjától az utolsóig kifogásolhatatlannak tartok, de ez minden kétséget kizáróan ilyen. A film után olvastam el, de míg másoknak tragédiaszámban megy az a néhány apró változtatás a két mű között, én így is zökkenőmentesen tudtam élvezni.

Annyira otthonos volt a világa, hogy nem esett nehezemre kényelembe helyezni magam benne. Gaiman-nek annyira egyedi a felfogása, és csodálom, amiért a gyermeteg képzelőerőt sikerült megtartania, avagy újra előhívnia felnőtt énjéből.
Szerintem nincs olyan gyerek a világon, aki ne gondolkodna el azon néhanapján, hogy a csillagok akár „emberek” is lehetnek, és vajon mi történhet azokkal a csillagokkal, amelyek egyszerűen csak lehullanak az égről. És azért nem embereket írtam gyerekek helyett, mert minden felnőtt gyermek volt egyszer.
Elnyomni bennünk a fantáziát egy rohanó világ érdekében valószínűleg a legnagyobb bűn; amikor elfelejtjük azt is, hogyan képzeljünk...

Erről korábban írtam is egy novellát… és ugye, hogy a Mikulás is létezett benne! :) De mindig érdekes látni, hogy a minket körülvevő emberek fantáziájából és saját fantáziánkból mi jön létre, amikor felépítünk valami újat és nagyszerűt.

Maga a történet varázsa abban rejlik, hogy nem kell mindent megértenünk, ami történik benne, csak elfogadni, és hagyni hogy magával ragadjon egy fantáziabeli, eleven valóságba…

Ez volt a második könyvem, amit Gaimantől olvastam, és meglepő módon mintha két külön ember írta volna, a kritikák szöges ellentétben állnak egymással. Szóval Mr. Gaiman, még nem végeztünk :)