Stieg Larsson - A tetovált lány

"Negyven éve történt. Az agg milliárdos elveszítette unokahúgát, akit gyermekeként szeretett. S azóta is, évről évre, valaki – mintha az őrületbe akarná kergetni – minden születésnapján emlékezteti az idős urat arra a tragikus napra… Az évek óta tartó nyomozás új lendületet kap, amikor a férfi felfogad egy vesztes sajtóper után állás nélkül maradt, rámenősnek tűnő újságírót, hogy kísérelje meg az igazság kiderítését. Hisz sokan élnek még a rokonságból, akik akkor ott voltak. A gyilkosnak köztük kell lennie… Ugyanakkor egy jó hírű magánnyomozó iroda munkatársnője rááll az újságíróra, s szinte mindent kiderít róla, ahogyan mások sem bízhatnak abban, hogy titkuk rejtve marad a kivételes tehetségű, tetovált lány előtt."
(Forrás: www.moly.hu)


Tetszett, jobban, mit amennyire számítottam rá. A végére már teljesen becsavarodtam és függő lettem. Fogalmam sem volt, mibe fogok bele, amikor elkezdtem, csak kíváncsivá tett, mire fel ez a nagy népszerűség...

És végül úgy jöttem ki a helyzetből, mint főhősünk, akinek meggyőződése volt, hogy időpocsékolás a Harriet-ügyben  könyékig turkálni, mert már rég elévült az eset. Hozzáteszem, én nem gondoltam olyasmit, hogy felesleges lenne belefogni és elolvasni a könyvet :D A hasonlóság még csak most következik :) Fordult a kocka, átértékelődtek a dolgok és az egész ügy bekúszott a bőrünk alá, hogy aztán ne hagyjon nyugodni, míg élünk. De legalábbis míg a végére nem érünk. Álmomban sem gondoltam volna, hogy  vevő lennék a krimikre, de ez határozottan bejött...

Lisbeth karaktere nagyon eredeti, és cseppet sem találtam erőltetettnek, hogy a gyönge(?!), pehelysúlyú lányka antiszociális nézetekkel vizslatja a környezetét, csipetnyi agresszióval fűszerezve. Ha kell. Van egy olyan érzésem, hogy a gyámja (zaklatója) sem most került elő utoljára a fiókból. Lesznek még ott közös ügyek a következő kötetben. De most kell egy kis szünet, hogy feldolgozzam :D

Mikael karakterét imádtam, annyira örökbe tudnék fogadni egy ilyen pasit. Posztoltam molyon egy idézetet is, ami foltokban ugyan, de a személyiségét hivatott jellemezni. Jó ember, intelligens, naiv alapvető morális kérdések megítélésében, természeténél fogva elnéző és megbocsátó másokkal. Olyan személy, aki mindig a körülményekkel és a lélektani tényezőkkel igyekszik megmagyarázni az emberek tetteit. Aki sosem érti meg, hogy a világ ragadozói egy nyelvet beszélnek. Így talán tökkelütöttnek hathat, de valójából talpraesett, és észérvekkel dolgozik. Az egyetlen, ami frusztrált benne, az az volt, mikor egy-egy alkalommal elkezdett azon töprengeni, hogy legyen egy mocsok, de sikeres újságíró, aki kitereget mindent a sajtóban, avagy újságírói magaviseletével szöges ellentétben fülét-farkát behúzva hallgasson. Utóbbi döntéséért gondolatbeli vállon veregetést neki :D Örültem, hogy nem szállt el magától, amikor a könyve megjelent (a második). Az ünneplés fejezetei olyan élethűek lettek, hogy az emberre átragad a hangulat, és csak kapkodja a fejét, legszívesebben ő is tapsikolna a tömeggel együtt.

Ha azt mondom, ötletes volt a cselekményvezetés, nagyon lekicsinylem. Ez nagyszerű volt! *.* Sorra koccantak egymásnak a fejemben a fordulatok. Nagyon élveztem, ahogy Mikael fején (és kezén) keresztül én is megfejthettem a rejtvényt. Következtetések sora arckifejezésekből és testbeszédből, fényképekből, rendszámtáblákból és fafeldolgozó címkékből, listákból, amelyek leírják ki volt ott és ki a gyanús. Én biztos nem tudnék ilyet írni. A két-lépéssel-előrébb-járj fajta gondolkodásom még fejlesztés alatt áll.

Hogy Harriet él, az egész végig világos volt. Talán ennyi kis baki volt az egészben, a körülmények szinte nyilvánvalóvá tették, hogy szó sincs halálról. Ott voltak a bekeretezett virágok is... Tisztában vagyok vele, hogy ez lenne az egyik legfontosabb mozzanat a regényben, és azt akarja, hogy elhiggyem, most egy haláleset rejtélyes körülményeinek feltárásában veszek részt, de ez most nem sikerült, pedig már egy másik bejegyzésben utaltam rá, hogy aránylag hiszékeny vagyok xD

A könyv első felében azt éreztem, hogy sok a mellébeszélés, sok a nem-vagyok-a-témában-érdekelt bekezdés, és ezért elég döcögősen indult be a történet. De aláírom, szükség volt rá, hogy a dolgokat egyszer tisztességesen a reflektorfénybe pakoljuk, mert így rájövünk, hogy az író milyen hozzáértő, és ebből egyenesen következik, hogy egy hozzáértő személytől csakis hiteles történetet kaphatunk.
Nem konyítok az üzlethez, és eddig akármilyen gazdasági folyóiratot nyomtak a kezembe, azt mondtam, köszönöm szépen, nem kérek belőle. Libabőrös leszek a politikától és a hasonló témáktól, habár ez nem akadály abban, hogy néha össze-vissza szidjam a vezetőket ott az ország közepén. De azt hiszem, ez egészséges. Ennyi kell, bár jobban szeretek tudomást sem venni az egészről, mert csak felbosszantom magam.

Sokkolt viszont amit Gottfried és Martin Vanger véghezvitt. Emlékeztetőül szolgált, milyen rohadékok is lakják a Föld nevű bolygót. Ilyenkor ha időlegesen is, de szorul belém némi félelemérzet, és a szokásosnál is visszahúzódóbb leszek.
Ugyanakkor le is nyűgöz, milyen hozzáértéssel és szenvedélyesen tudnak ezek az őrültek vadászni, méghozzá egy nagymacska türelmével, ami elég nagy szó. Beteges, hogy mások azt élvezik, ahogy embertársaik szenvednek, és csak azt! Mert ha netalántán az illető alkalmazkodna, már érdekességét veszti, unalmassá válik, és akkor meg lehet ölni... Szörnyű, de azt hiszem végső soron mindenkiben van egy kis hajlam. Ez viszont már abnormális, az abnormalitás azon típusa, ami nem áll meg kisállatok kínzásánál. Ez a luxushobbi  már lassan művészetszámba megy, és ez elgondolkodtatja az embereket. Mindenesetre ez a páros produkált durva dolgokat, amikkel felpezsdítették az eseményeket, és ez jót tett a regénynek.

Amikor a brutalitás érdekfeszítő lesz... Hát, gratulálok, ez egy remek könyv lett, és sajnálom, hogy a Millennium Trilógián kívül már semmit nem fogunk olvasni ettől az írótól... :(

Idézet: 
"Egy ember eltűnésének négy oka lehet. Saját elhatározásból tűnt el az illető, és azóta is rejtőzködik. Halálos balesetet szenvedett. Öngyilkos lett. Vagy bűntény áldozata lett."

"Mikael Blomkvist a jó emberek közé tartozott. Időnként ugyan kissé túlságosan előtérbe került az Ügyes Kisöcsi-komplexusa, s ami még ennél is rosszabb, bosszantóan, sőt elviselhetetlenül naiv volt bizonyos alapvető morális kérdések megítélésében. Természeténél fogva elnéző volt másokkal és megbocsátó. Olyan személyiség, aki mindig a körülményekkel és a lélektani tényezőkkel igyekezett megmagyarázni az emberek tetteit, és aki soha nem fogja megérteni, hogy a világ ragadozói egy nyelvet beszélnek. Ha Mikaelre gondolt, feltámadt benne valami védelmezőösztön. Ez máskülönben elég kellemetlenül érintette."

"Henrik Vanger harminchat éven keresztül nyomozott eltűnt unokahúga után. Mikael nem tudta eldönteni, hogy őrült megszállottságnak tartsa-e az idős férfi töretlen érdeklődését vagy az évek során kialakult intellektuális játéknak."