"Az erős hitű hugenotta Clavell család üldöztetéséről és meneküléséről olvashatunk a XVII. századi Franciaországban, a hugenotta-üldözések korában játszódó történetben. A családanya Versailles-ba megy, hogy a királyhoz, XIV. Lajoshoz fűződő korábbi szerelmi kapcsolatára építve igyekezzen mentességet kicsikarni bujdosó, zaklatásnak kitett családja számára. A gyönyörű asszonynak az udvar forgatagában férje és a király mellett újabb hódolója akad egy rendkívüli vonzerejű fiatal udvaronc személyében, akinek sorsa a továbbiakban összefonódik a családéval. A fordulatos regény történései minden családtag hitét próbára teszik és megtudjuk, hogy bár Isten útjai számunkra kifürkészhetetlenek, minden pontosan illeszkedik egy magasabb rendű tervbe, hiszen az emberi szenvedések Isten dicsőségét szolgálják. Hasznos lecke emberi kapcsolatokból: példát kapunk arra, hogyan kell kegyetlen megpróbáltatások közepette is egyben tartani a családot, megőrizni hitünket és szeretetünket."(Forrás: www.moly.hu)
Na, ez egy tökéletes leírása a könyvnek. Igazából nem olyan figyelemfelkeltő, de engem érdekel ez a kor, az a Franciaország, így elolvastam. És aligha bántam meg.
Madeleine elszántan indul Versailles-ba könyörületességet remélve, de számításai tévesnek bizonyulnak. Lajos már nem az a szeszélyes kisfiú, aki még mindig szerelmes a kid Madelein-be - aki immár felnőtt nő -, még ha az emlékeiben úgy is él. Lajos az udvarbéli találkozásuk után csak még inkább üldözni kezdi a szeretett nő családját az asszony engedetlensége miatt, mivel Madeleine nem volt hajlandó beadni a derekát, hogy a király új ágyasa legyen holtomiglan-holtodiglan. Lajos képtelen belátni mi ösztönzi a hugenottákat arra, hogy megtartsák a vallásukat a családjuk élete árán is. Madeleine hároméves kislányát, Evangeline-t zárdába viteti, hogy áttérjen a katolikus hitre, férjét, Francois-t pedig gályarabságra ítéli. No lám, ilyen az ember, ha féltékeny, dölyfös és király egyben? O.O
Amikor elkezdtem olvasni, azt hittem, egész végig kiszámítható lesz :D De nem zavart konkrétabban, mert én mondom, szépen van megírva, korhű, és valós leírást fest elénk az akkori életről. A ruhák, a szokások, a bálok alatti szabad flörtölés, mindennapi élet a falvakban és az ország poros útjain. Lehetőségünk van testközelből megtapasztalni XIV. Lajos kegyetlenségét, és kitalációba foglalt gyengédségét egy gyermekkori barát iránt. Az egyetlen, aki igazán a barátja volt, és nem csak egy talpnyaló. Hihető, csak azt vártam, hogy Lajos többet fog majd benne szerepelni.
Nem egy izgalomtól fűtött könyv, ezt most leszögezem. Amikor már egy kicsit jobban belejöttem az olvasásba, az akkor volt, amikor Madeleine már az udvarban volt, és Lajos felfigyelt rá az esti álarcosbálon, (álarcosbál *-*) - addig csak az előkészületek folytak -, majd futárt szalasztott hozzá egy levéllel, amiben meginvitálta egy találkozóra. Csókocska, bájolgás a kertben, aztán mégsem megy minden simán, mert a király... ő ugye bármit megkaphat. És kezdetét veszik a család hányattatásai.
Akkor azonban meglepődtem, amikor a család megmaradt tagjai Genfbe menekültek, a kislány és a családapa nélkül, és sokáig nem is tettek semmit. Nyilván kétségbeesik az ember, de Madeleine sipítozása már kezdett kicsit sok lenni, elütött attól, ahogy Versailles-ba vonult. Akkor tettre kész volt, majdnem harcias, mint egy anyatigris, mégis azt mondom, kellett bele az a kis "nyavalygós" rész (még ha bosszantó is volt), mert anélkül kevésbé tűnt volna emberinek Madeleine karaktere. Emberekről olvasunk, vagy gépekről?
Bevallom, úgy indultam neki a könyvnek, hogy na, a nőci elmegy a királyhoz, egy-két légyott, és dúl a boldogság, szabad a család és vége mielőtt észrevenném. Nem tudom, miből vontam le ezt a következtetést, de olyan nagyon langyosan kezdődött, hogy azt hittem már nem lesz semmi bonyodalom, és ennyi erővel a könyv lehetne egy történelemkönyv is :D De nem így történt.
Látszik, hogy a könyvet egy elég vallásos ember írta, és a könyv fő mondanivalója talán az lenne, hogy mindannyian egy istenben hiszünk, csak máshogy nevezzük őt, másként képzeljük el a szolgálatát, az Isten iránti hűséget. Soha életemben nem tanulmányoztam a Bibliát, egyetlenegyszer merültem el kicsit jobban a témában, úgy egy éve, barátnőm révén, de nekem nem kellett. Én nem szeretek beilleszkedni ilyen vallási mozgalmakba, nem szeretem, ha megmondják mit kell csinálnom, és mit nem. Hiszek Istenben, de az én hitem csak rám tartozik és senki másra. Attól még ugyanaz az Isten. És ezért nem lenne jogunk bántani egymást azért, amiben a másik hisz.
Ott vannak a melegek - a vallások általában elítélik, én nem. Miért kéne? Nyilván nem azért vagyunk teremtve, hogy boldogtalanok legyünk, vagy tévednék? Ha ők egy másik férfiban/nőben találják meg a boldogságot, hát áldásom rájuk. Mindenki megérdemli, hogy nevethessen...
Nekem átjött a mondanivaló, bár nem mondott túl sok újat. Leginkább az erkölcsre épül a regény - na igen, akkor még volt, bár azt semmiképpen sem a királyi udvarban kellett keresni...
Nagyon megragadott a könyv utolsó lapjain a szerzői jegyzet, hogy ez az első könyve, és hogy az író a saját családfájáról dolgozott, nem csak a múltból, de a jelenből is - a saját fiai, lányai és unokái személyiségének tulajdonságait szőve a történetbe.
Talán itt-ott vártam volna egy kicsit részletesebb leírást a dolgokról, nem azért, hogy hitelesebbnek hasson, hanem hogy egyáltalán el tudjam képzelni. Illetve találtam benne körülbelül két logikai hibát, ami inkább logikai baki ^^" De összességében engem megnyert a könyv. Talán azért, mert rosszabbra számítottam és jobbat kaptam, talán mert több is van benne, mint hinnénk ;)
Idézet
"Majd kiszakadt Madeleine-ből az iszonytató sikoly, amelyet hallott ugyan, de nem tudta, hogy az ő torkából jön. A sikoly, amelyet a börtön, az üldöztetés és a halál állandó fenyegetésének évei alatt elhessegetett, öntudatának mélyére fojtott el. Most végül előtört. Hajdani otthonának égett külső váza verte vissza a hangját; tető és ajtók már nem voltak, a még álló kőfalakon a fekete korom gyászos ujjak rajzolataként rakódott le."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése