Mi más is lehetne az első könyvem itt, ha nem az Angyali Játszma? Sajnos csak később tudtam meg, hogy ez A szél árnyékának a folytatása lenne, de igazából ez nem egy életbevágóan fontos szempont. A történet ugyanúgy megállja a helyét egymagában is, és olyan szépen nézett rám az iskolai könyvtárunk "új könyvek" polcáról, hogy nem tudtam otthagyni. Életem egyik legjobb döntése volt!
Azt mondják, mindenkinek van egy amolyan "kedvenc könyve", hogy amikor csak megemlítik a szót, könyv, ez ötlik legelőször az ember eszébe. Nyilván ennek is megvan a magyarázata, ez meg ez tette rá a legnagyobb benyomást blablabla. Nekem eddigiekben ez bizonyult a legeslegjobbnak. Miközben olvastam, lezárult az egész külvilág, nem hallottam és nem láttam. Én magam is Barcelona utcáin bolyongtam. Talán azt gondolod, ezt borzasztóan sablonosnak tűnik. Nos, én is így látom. Bevallom, sok könyvre húzták már rá ezt a maskarát, és én ugyanebbe a csapdába estem, amíg meg nem tudtam, hogy mi számít igazán értéknek. És a térdemre csapva azt mondtam, na ez az! Ez kell nekem, ő igazi író, olyan, akire méltán néz fel a közönsége, ő lehetne a példaképem! Lenyűgözött a barangolás az élményei és tapasztalatai között. Azt hiszem, akkor ismerhetünk meg valakit a legjobban, ha elolvassuk egy, vagy akár több könyvét. Első hallásra ez az állítás badarságnak tűnhet, pedig ez igazából csak azért van, mert nem tudjuk megkülönböztetni a fontosabb és kevésbé lényeges mozzanatokat a történet során, mivel a háttér ismeretlen, fekete folt.
Olyan mély tisztelet ébredt bennem a könyv olvasása során az író iránt, mint ahogy ő maga is egész végig érzékelteti a könyvek iránti odaadását, mintha egyfajta felsőbbrendű... tárgyak lennének. Ennek a könyvnek mintha minden egyes sora egy idézet lenne számomra, mintha én lennék a kisgyerek, és az író a nagypapám, aki a térdére ültetve elmeséli nekem a világ nagy dolgait, nem tartva attól, hogy talán nem értem. Olvasás közben azon töprengtem, vajon létezik, hogy ennyire hasonló legyen a lelkivilágom az íróéval, aztán egyszer csak megfogalmazódott bennem: én még mindig ugyanaz vagyok, oktondi, fiatal, legfőképp tapasztalatlan kis zöldfülű. Az élmény, amiben részem lehetett, az egyedül az író kiválóságának érdeme.
A könyvre visszagondolva a gondolataim összekuszálódnak, nem tudom igazán, hogy is volt. Olyan mesterkélten voltak gubancolva a szálak, hogy csak jelenetek ugranak be. De emlékszem az ifjú David Martínra, aki nem mellesleg a főszereplő, és az ő személyében fut össze minden szál. Abban a tornyos házban él, amelyről mindig is álmodozott, s amely ironikus módon egybeesik azzal a házzal is, ahol minden elkezdődött, ahová Andreas Corelli ujjai mindig is elértek, és ahol David meghitten ücsörgött a kanapén szíve hölgyével, Christinával. Isabellában magamat ismertem fel, akaratos, makacs, írópalánta, akinek kell valaki, aki az utat mutatja, és a végén mégis szerepcsere alakul ki.
A vicc az volt, amikor az egyik közösségi oldalon egy ismert magyar írónő ismerősének jelölt engem, önszántából, előzmények nélkül, és mi másra is tudtam volna gondolni a könyv bűvköréből kitekintve, minthogy ez az egész olyan ismerős szituáció. Deju vu.. Az élet furcsa fintora, hogy az illetőt pont akkor sodorta a szél az utamba, amikor azokat a fejezeteket olvastam éppen, amelyekben David és Isabella még csak ízlelgetik egymást. Olyan sorszerűen jött, és meggyőződésem volt, hogy nem volt véletlen. Mert minden okkal történik.
Az bizonyos, hogy nem egy vidám könyv, meglehetősen sötét dolgok történnek benne, és képes az embert mélyen felzaklatni, kikényszerítve belőle némi szünetet. De azt hiszem, ez minden jól kidolgozott könyv velejárója, akárcsak a filmeknél. Lehetetlenség fapofával végignézni őket. Ha igazán művészi alkotások.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése