Reflection

Halványlila hintócska csoszogott alattam a rózsaszín habfelhő utakon. Fényárban úszott a szemem, olyasfélében, melyet tekintet sosem szok meg igazán. Nem a megszokott világunkban jártam, óh nem. Ki akartam nézni a pöttöm ablakon, de a függöny, mintha csak megsejtette volna akaratom, egy lenge mozdulattal odébb libbent.

Rögzített táncosok forogtak a tejfehér ködben, düledezve, testük minden nem létező izma ívbe rendeződött, s vékony kis fehér ujjaik hattyúkat formáltak. Oly bájjal lejtették táncukat, mintha épp nem is bánnák, hogy csak egy egyszerű zenedoboz eszközei. Mosolyuk töretlen volt, piros orcácskájuk élénken tündökölt, ahogy a fény birtoklóan rájuk esett, s szemeiknek előkelő, hideg kéksége megbabonázott.

Egy teljes percre sikerült megfeledkeznem róla, hogy ők, akiket még csak „ők”-nek sem illik nevezni, mind a természet keze által faragott, gondos hozzáértéssel megmunkált, élettelen bábuk csupán. Holmi díszes balerinák egy hozzájuk mesterien passzoló világban, melyben még a lélegzet sem az övéké, s noha mozdulataikat sem mondhatják magukénak, van bennük egyfajta rejtett büszkeség, amivel minden bizonnyal a teremtőjük ruházta fel.

Kinézek az ablakon, újra, ezúttal a másikon. Apró kis tó, itt minden apró, én is az vagyok, megérkeztem, úgy hiszem. Ez a hely, pont mint Csodaország, igazából köze sincs hozzá, ez az igazi világ, a világ valós, kifordított énje, egy másik dimenzióban, de a mi világunk. Selymes, kék-füvű, puha pázsit között sárga kővel kirakott utacska vezet a tóig, amit fekete pillangók szárny-csapdosása szegélyez. A fák, melyek lágyan ringatóznak, pedig a szél nem jár, egyszerűen elbűvölnek. A látvány megcáfol, s el akarja hitetni velem, hogy ez csak álom. De ami ennyire varázslatos, az nem lehet álom. Ez a valóságba ültetett képzelet.

A víz tökéletesen átlátszó, érinthetetlenül gyönyörű, túl tiszta, hogy víz legyen. Csak egy fénytömeg az egész, puszta visszatükröződése a narancs fénynek. Mikor fölé hajolok, meglátom magam benne, s egyszeriben az összes balett-baba is ott terem mellettem, a szelet magukkal hurcolva, amit képtelen vagyok érzékelni. A víztükröm váratlanul fodrozódni kezd, s a bőröm alatt sürgető bizsergés lesz úrrá, a szél meg a kölcsönhatás. A balerinák izgágáskodnak, türelmetlenül és kíváncsiságtól fűtötten tolongnak végig a part mentén, hogy ők is megtekinthessék alakjukat a felszínen, nem hiszik el, hogy csak én látom őket.

A kérlelő szavaim mind leperegnek róluk, meg sem hallják, szelektív hallásúak. Az események átmenet nélkül csapnak át a következő fokozatba, hirtelen, szempillantásnyi idő sem kell nekik. A remény ezerfelé loccsan, mégsem aggódok, nem szökhet meg, idetartozik. Más vagyok, mint ők, s a veszély amúgy is csak látszólagos, számukra nem átmeneti, számomra örök. Ahogy a lelketlen babák szépen lassan sorban elmerülnek a tóban, úgy válik ki az illúzió a térből.

A zenedoboz elhallgat, az elsüllyedt áldozatok visszaváltoznak emberekké, szülinapot ünnepelnek, összetömörülve, édes pezsgővel koccintva, új eséllyel a markukban a változtatásra. Kulccsal, s lakattal járják a világ minden napját A remény bennük szívódott fel, s mindezt megosztva mással kiapadhatatlan forrását hozták létre az örök, tovább-buzdító erőknek. Ők hozták létre. Önakaratból. Szeretetből. Az összetevőkben nem észlelhető hiány.

Sokszor gondolkodom ezen, mikor végigsétálok az utcán, s az embereket ilyen szempontból vizsgálom. Az emberek hiúak, ha rá is jönnének a titkomra, nem érthetnék még. Olyan lenne ez nekik, mint egy kódolt üzenet megfejtőkulcs nélkül.

Tudomásul venni azt, hogy ebben a szürke világban, a hibásan legyártott embertömegek között van valaki valahol, aki a te lakatoddal mászkál. A pillanatstop és az idő fogalma ismeretlen. A te dolgod: megtalálni őt, s tökéletesíteni az elméletet.