A bazilika híres tornyáról szégyentelenül rám mered,
Rámbámul szemével, mint ki embert oly könnyen feled,
S nem emlékezne, hogy egyszer fénykoromban már láttam,
Elevenen, fénylőn és tündöklőn, csupán csak más korban.
Torz arcából irigység süt, torka égett kacajt ontva hörög,
Arra jár egy gyermek, rápillant, s ni, már sehol egy göröngy.
Pimaszkodik, mintha nem lenne mit félnie, s nem lenne Istene,
Feledi hazáját, apját, alkotóját, de engem feledni nem képtelen.
Töri a fejét, látom-e vagy csak mímelem, majd nyüszítve elbúvik,
Mert rádöbbenni kénytelen, meglelem akárhol, hisz tudja úgyis.
Hívogatom a holdsugárban, "Jer elő csodabogaram, én kicsi angyalom,
Múltam már elvészett, de jövőm neked adom, add nekem jelened,
Ó, angyalom!"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése