Eleinte határozottan ellenszenvesnek találtam Hannah-t, azt hittem csupa mondvacsinált ürügyet fog felhozni. Mint könyvötlet, ez egy remek téma volt. De ahogy beleéltem magam, nem akartam elhinni, hogy ez tényleg megtörténik, hogy valaki tényleg képes ilyen hülyeséget művelni. Igen, hülyeségnek tartottam, és ez még mindig nem párolgott el belőlem teljesen, mert akármennyire is gyűlölném a helyet, vagy a környezetemben élő embereket - az állítólagos barátokat -, nem varrnám a nyakukba a terhem. Azt hiszem, csak elmennék, ha a szívem szakadna is bele.
Igazából itt nincs jó vagy rossz döntés, mert ha megosztod a részleteket, ahogy Hannah is tette, megkapod a miérteket, és azok, akiknek jogosultságot adtál a részletek hozzáféréséhez, életük végéig emlékezni fognak rá, és talán nyújt nekik egyfajta megnyugvást. Ha nem osztod meg a részleteket, a gyász ugyanúgy ott lesz, és a találgatások úgyszintén felütik a fejüket, időről időre.
Nyilván ilyenkor óriási a kísértés, hogy valakibe mégis belekapaszkodjunk, hogy még egyszer utoljára megértessük magunkat valakivel. Mert nem is igazán az életet gyászoljuk ilyenkor magunkban, hanem a tényt, hogy többé nem emelkedik és süllyed a mellkasunk, hogy nem lesz, aki ránk mosolyog, nem lesz, aki azt mondja szeret, és szeretne megérteni. Egyáltalán senki nem lesz, aki megértene. Hannah saját belátása szerint a legjobban cselekedett, és így valahogy olybá tűnik, nyugalmat is talált. Akart még egy falatnyi figyelmet, hogy minden megmozdulását és szavát értsük, hogy mit miért tett. Életében ezt nem sikerült teljesítenie, de gondolom, ha tudja az ember, hogy meg fog halni, nyíltabb lesz, bátrabban meséli el azokat a dolgokat, amik befolyásolták.
Én nem hiszem, hogy tönkretette volna mind a tizenhárom ember életét, de kétségkívül jó adag keserűséget hagyott maga után, ami akár évekre is elég lenne. A célja nem a mások előtt történő megszégyenítés volt, ahogy először gondolnánk. Inkább a vádlottak elé rak egy tükröt, hogy lássák magukat, és komolyan elgondolkodjanak azon, hogy valami rosszat tettek, és hogy mérlegeljék magukban a változás kérdését. Az ablakbetörésekből tisztán látszik, hogy ezt nem sikerült mindenkinél elérni.
Clay, azt hiszem, egyben volt tettes, és a legnagyobb áldozat is. Rajta kívül igazán senkit nem érdekelt különösebben Hannah, csak egy volt a hangyabolyban. Clay viszont egy idióta, nincs ezen mit szépíteni. Nem mondok el vele nagy titkot - mivel az első fejezetekben szereplő hozzászólásaiból kitalálható -, hogy szerelmes Hannah-ba, és csak azután jön rá, hogy hiányzik neki, miután már meghalt. Az emberiségre talán legjellemzőbb szabályszerűség: akkor érzed valaminek az igazi értékét, és fontosságát, ha már elveszítetted.
Néha igen is erőszakosabbnak kellene lenni. De mivel Hannah-nak egyetlen árva igazi barátja sem volt, nem volt kihez fordulnia. Ott szúrta el, hogy nem is akart igazán kapaszkodni, és ezért joggal lehetne rá haragudni. Okos lánynak ismerhettük meg, megfontoltnak, aki rendesen átgondolja a dolgait. Az egyetlen fiút, aki a barátja lehetett volna, visszautasította. Szégyenérzetből. Hogy is lennél képes valakinek beszélni a fájdalmadról, akivel most beszélsz először, és akibe talán szerelmes vagy?
Clay, ha csak kicsit lett volna tökösebb, nem csak az életét adta volna vissza Hannah-nak. Hannah szerelmet is kapott volna...
Butaság, de az elején kicsit abban reménykedtem, hogy mégsem halt meg. Hogy ez csak egy megleckéztetés, egy kioktatás, de végül az egyértelmű utalások mellett el kellett fogadnom, hogy a kazettákon kívül már nem fogunk vele találkozni.
Az az igazság, hogy sosem tudjuk, melyik ember mennyire lett volna képes átformálni az életünket, és milyen irányban. Gyakran gondolkodom azon, hogy az ismerőseim közül egy konkrét személy milyen szerepet tölthetne be az életemben, és hogy ténylegesen mennyit is játszik a színdarabomban. És ha elmegy, vajon gondolok-e rá mindig? Mert fontos volt? Vagy tőle kaptam az első csókot?
Megértem Hannah-t, jobban, mint amennyire elhiszitek. De mostanra eldöntöttem, nem értek vele egyet. Az élet hullámvasút, és nem lehet mindig jó. Hannah még csak depressziós sem volt igazán, nem úgy viselkedett, inkább folyamatosan tesztelgette a környezetét, és végül önakaratából maga ellen fordította azt - hogy meglegyen a végső löket. Jött egy csalódáshullám, és 13 ember miatt mindenkit elítélt, mindenkitől visszavonta a bizalmát, és úgy döntött, véget vet ezen a helyen való létezésének.
Egy egészen picin múlott, hogy a tragédia ne történjen meg. Annyi ilyen történik a világban, és engem elborzaszt. Mindig rosszul viseltem az ilyesmit, de vannak dolgok, amiket akárhogy fejtegetek, soha sem fogok tudni megérteni. Ilyen az emberi rosszindulat, vagy a szándékos figyelmetlenség. Ilyenek az öngyilkosságok...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése