Szép könyv volt, ennyi kavarog most a fejemben a sok drámai fordulat után. Sok apró ember, porszemek a világegyetem homokjában. Két nagy ország, lábnyomok a homokban. És valami magasabb rendű erő, amit szerelemnek nevezünk, és amiről úgy hírlik, mindent képes áthidalni. Ez a könyv ékes példája annak, hogy milyen töretlen tud lenni az emberi hit, ha szerelmes. Még a háborús időszakok alatt is...
Ezt az írót anyukám ajánlotta. Azt mondta, ez az írónő nagyon szép romantikus regényeket ír, és nagyon híres. Meg is vett három könyvet tőle, de engem ez foglalkoztatott a leginkább, mivel ez szól Japánról, japán emberekről (tudniillik, imádom Japánt szőröstül-bőröstül x3).
Az eleje kicsit fura volt, mintha túl hamar, túl eseménytelenül estek volna szerelembe egymással, Hiroko és Peter, a két főszereplő. Talán azt vártam, hogy részletesebben írja meg a szerelem kifejlődését - mivel engem az foglalkoztat a leginkább -, hogy mélyebb benyomást tesz majd rám, ennyit hiányoltam összesen. Egyedül ez az, amin úgy alakítottam volna még.
De aztán minden elrendeződött. Szépen van érzékeltetve az idő múlása is - ami szerintem nem a legkönnyebb feladatok egyike -, az a négy év, amit a regény felkarol. Azt hittem valami csöpögős, nyálas maszlag lesz az egész, helyette tudósításokat kaptam a háborúról (még ha utálom is a háborús/politikai témájú könyveket) és japán embereknek kijelölt elkülönítő táborokban is barangoltam, de az írónőnek sikerült úgy fogalmaznia, hogy mindez női szemmel is élvezhető legyen, és ennek örültem :)
Sajnos megvoltak a háború áldozatai is, és röpke 10 oldal erejéig azt hittem, Peter is odavan, mivel a regény utolsó lapjain már 14 hónapja eltűnt. De ez az újbóli egymásra találás, ez a befejezés nekem nagyon tetszett. Nem kiemelkedően jó könyv, de jó, és örülök, hogy elolvastam :) Köszönöm Anyu <3
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése