Rám köszönsz bizakodva, és én egyszerűen kiszakítom belőled a reményt, eltiprom új hajtásaid, visszaégetem őket tövig - s most érzem csak igazán, mily kíméletlen vagyok. Tulipánt ültetek a helyére, élénk hófehéret, hogy legyen min gondolkodnod – mi az, s hogy miféle csoda folytán került az oda. Zuhogni kezd, és elmossa kezdődő aggodalmad.
Feldereng egy kép álmodból s elfeleded. Altodban mosolyogsz, s én magamtól visszamosolygok rád, mintha még lenne bármi jelentősége. Hónapok múltán újraéled az álmod, s találsz valamit a hétköznapok között kotorászva, amit szerethetnél, de nem tudod megragadni. S már nem tudod, álom voltam-e, vagy léteztem; hogy egyáltalán voltam-e bárhol, bármikor, akárhol. Zavarba jössz. Lebiggyednek nedves, vörös ajkaid, s én leutánzom a mozdulatsort.
Figyellek és óvom lépteid, még mindig, még most is. Lehullok az esővel, ott ülök a tulipán harmatcseppjén és kirándulok egyet a pajkos napsugár hátán. Olyan meghitt a jelenet, hogy csak-csak meghatódom. Ott vagyok a szemed tükrében, a saját arcod is rám emlékeztet, s tudod, hogy hiányzom. Ott guggolok a könnycseppben, melyet a szél csalogatott szemedbe, s ölelem magam, hogy minél kisebbnek tűnjek a szembogaradban.
Egyszerre akarom, hogy akarj és felejts el. Akarnod kell elfelejtened.
Most engedj a színpadra, hadd játsszam el, hogy mindenkinek számítok és mindenki szeret. Nem látlak, ha világos van, s holdfénytől lopott fehérségben vibrál a testedből kilépő hő, ha kiborul a sötétség, s mi bőrig ázunk benne.
A színfalak mögött ücsörgünk, némán, mint az idegenek, kik egy szokatlan hangtól összerezzennek, s ijedten a sarokba bujdosnak, mint alamuszi nyuszik. De én látlak, talán én vagyok az egyetlen, aki látlak. Közelebb húzódom, ki ne hűljek, s te be ne lázasodj.
Szeretném, ha éjjel az ablakomba ülnél, s a búgó, esti-szél altatóm lennél. Én majd úgy teszek, mintha nem tudnék jelenlétedről, s kényelmesen elhelyezkedem éppen a fésülködőasztallal szemben, a hajamat kezdem bontogatni. A tükörbe nézek, s elképzelem, hogy besurrantál a kulcslyukon, hogy a szembogaramban ülve elidőzhess, míg én a fénnyel játszadozom a szobám játszóterén, s fekete hattyút festek a falra a kezemből.
Tégy majd úgy, mintha téged nem érdekelne, hogy micsoda önző dolgokat művelek veled.
Hogy arra ösztönözlek, kísérj szemeddel mindenfelé, mint halványszürke árnyalak, óvó lidérc.
Én majd úgy teszek, mintha ki tudnám törölni a közös múltunkat egy vizes szivaccsal, mintha el tudnám dönteni, hogy ettől a pillanattól nem szeretlek. Mintha nem tudnám rég, hogy nem tudjuk nem nem szeretni egymást. A házi-szellemem lettél, s én a tiéd. Örökkön örökké, te, meg én.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése