James Patterson - Suzanne naplója Nicholasnak

Molyon bukkantam rá, és néhány nap múlva elmentünk Dórival könyvtárazni, ő pedig kapásból kiszúrta nekem^^ Próbált rábeszélni valami másra azzal az indokkal, hogy erről a könyvről azt mondják, nem olyan jó. De persze én makacs azt feleltem, hogy nem, jó lesz ez, engem kíváncsivá tett. Dóri, itt az értékelés, mert megbeszéltük :)

Nem is tudom, mit írjak. A könyv háromnegyedénél rájöttem, hogy kik illenének tökéletesen ennek a könyvnek az olvasó- és rajongótáborába. Arra jutottam, hogy végül is a várandós anyukáknak lett szánva – ha az lennék (ami nem a közeljövőben fog megtörténni), biztosan nem álltam volna meg 200 papír zsebkendő alatt, mivel természetemnél fogva könnyen meghatódom, de nem. Ez a könyv határozottan nem nekem való, és soha nem is lesz az.

Furcsa volt nekem egy férfi tollából olvasnom ezeket a sorokat, főleg a babavárást. Könnyedén át tudtam élni, mivel már nem voltam olyan kisgyerek, amikor szemtanúja lehettem egy babavárás folyamatának, egészen pontosan a féltestvéremének :)

Patterson nem kis feladatra vállalkozott, mikor úgy döntött, hogy megírja ezt a könyvet. Többek között azért is, mert vajmi bonyolult lehet összeegyeztetni azokat az információkat, amiket az írónak feltétlenül közölnie kell az olvasóval, valamint azokat, amelyeket a regénybeli olvasónkkal kellett tudatnia. Sok helyen éreztem, hogy ez nem igazán jött össze. Sokszor éreztem úgy, mintha csak egy kéziratot olvasnék, letisztulatlan, nyers változatában. A regény második fele elnagyolt volt, és túl hamar lepörögtek az események; közben végig ott tolongott bennem a kirekesztettség érzése, mert nagyon sok mindent csak utólag tudtam meg. Tisztában vagyok vele, hogy a drámaiság fokozása miatt szükség volt ezekre a kis fordulatokra, de nálam fordítva sült el minden.

Habár az utolsó oldalak fele, Matthew részénél nyeltem nagyokat meghatottságomban, és akkor egy egészen rövid ideig láttam benne valami szépséget, de körülbelül itt véget is ért.

Suzanne karaktere aránylag életszerűen volt ábrázolva, de elvett a hitelességéből, hogy minden jó dolgot, ami történt vele. Fortunának tulajdonított. Hát nem szerencse? - folyton ezt hajtogatták. Ha az ember túlél egy szívrohamot, akkor szerintem Istenben kezd el hinni, még ha azelőtt nem is tette. Tőlem a szerencse elmélete amúgy is távol áll, én hiszek benne, hogy minden okkal történik...

Nem igazán tudom hova tenni, mert alig volt benne néhány dolog, ami képes volt megragadni. Az alapötlet tetszett, de irodalmi szempontból nulla. Egyszóval feledhető.

De néha ilyet is kell olvasni. Összehasonlítás végett.