Empire of the books

Mintha

2011-12-26T13:19:00.000-08:00

Úgy teszek, mintha nem érdekelne. Mintha csak elmehetnék melletted, lebegő, halványszürke árnyalak mellett. Szellemmé száműzlek, de mégis te maradsz meg lélegezni. Te, mint céltalan, kóbor, de lélegző kiskutya – mosolyognom kell, mikor elképzellek. Pedig sokszor képzellek el, és sokszor emlékszem vissza a régi, nagyon szép időkre.

Rám köszönsz bizakodva, és én egyszerűen kiszakítom belőled a reményt, eltiprom új hajtásaid, visszaégetem őket tövig - s most érzem csak igazán, mily kíméletlen vagyok. Tulipánt ültetek a helyére, élénk hófehéret, hogy legyen min gondolkodnod – mi az, s hogy miféle csoda folytán került az oda. Zuhogni kezd, és elmossa kezdődő aggodalmad.

Feldereng egy kép álmodból s elfeleded. Altodban mosolyogsz, s én magamtól visszamosolygok rád, mintha még lenne bármi jelentősége. Hónapok múltán újraéled az álmod, s találsz valamit a hétköznapok között kotorászva, amit szerethetnél, de nem tudod megragadni. S már nem tudod, álom voltam-e, vagy léteztem; hogy egyáltalán voltam-e bárhol, bármikor, akárhol. Zavarba jössz. Lebiggyednek nedves, vörös ajkaid, s én leutánzom a mozdulatsort.

Figyellek és óvom lépteid, még mindig, még most is. Lehullok az esővel, ott ülök a tulipán harmatcseppjén és kirándulok egyet a pajkos napsugár hátán. Olyan meghitt a jelenet, hogy csak-csak meghatódom. Ott vagyok a szemed tükrében, a saját arcod is rám emlékeztet, s tudod, hogy hiányzom. Ott guggolok a könnycseppben, melyet a szél csalogatott szemedbe, s ölelem magam, hogy minél kisebbnek tűnjek a szembogaradban.

Egyszerre akarom, hogy akarj és felejts el. Akarnod kell elfelejtened.

Most engedj a színpadra, hadd játsszam el, hogy mindenkinek számítok és mindenki szeret. Nem látlak, ha világos van, s holdfénytől lopott fehérségben vibrál a testedből kilépő hő, ha kiborul a sötétség, s mi bőrig ázunk benne.

A színfalak mögött ücsörgünk, némán, mint az idegenek, kik egy szokatlan hangtól összerezzennek, s ijedten a sarokba bujdosnak, mint alamuszi nyuszik. De én látlak, talán én vagyok az egyetlen, aki látlak. Közelebb húzódom, ki ne hűljek, s te be ne lázasodj.

Szeretném, ha éjjel az ablakomba ülnél, s a búgó, esti-szél altatóm lennél. Én majd úgy teszek, mintha nem tudnék jelenlétedről, s kényelmesen elhelyezkedem éppen a fésülködőasztallal szemben, a hajamat kezdem bontogatni. A tükörbe nézek, s elképzelem, hogy besurrantál a kulcslyukon, hogy a szembogaramban ülve elidőzhess, míg én a fénnyel játszadozom a szobám játszóterén, s fekete hattyút festek a falra a kezemből.

Tégy majd úgy, mintha téged nem érdekelne, hogy micsoda önző dolgokat művelek veled.

Hogy arra ösztönözlek, kísérj szemeddel mindenfelé, mint halványszürke árnyalak, óvó lidérc.

Én majd úgy teszek, mintha ki tudnám törölni a közös múltunkat egy vizes szivaccsal, mintha el tudnám dönteni, hogy ettől a pillanattól nem szeretlek. Mintha nem tudnám rég, hogy nem tudjuk nem nem szeretni egymást. A házi-szellemem lettél, s én a tiéd. Örökkön örökké, te, meg én.

Én és a kisfiú

2011-12-26T09:41:00.000-08:00

Mintha tábortűz ülne a szobában
Nyargalnak az árnyak fel s alá,
Apró fürtök csimpaszkodnak a homályban,
Akaratosan húznak engem a fény alá.

Feloltom a lámpát, had zubogjék a fény,
Elém robognak a képek, mintha egy szobában volnék.
Távoli múltak táncolnak a falakon, nézd
Ilyen szép álmod tán sose volt még, káprázat az egész.

Bizony álmodsz, de csak velem együtt, tudom, hogy félsz
Miben jársz, az én álmom, ezért neked adom,
Csak hogy tudjam többé már nem félsz,
Szuszogó párnád alattad, alszol.

De sose félj! Majd én álmodom.

Égi tájak

2011-12-26T09:40:00.000-08:00

Meseszép, mesejó tájak,
Vadregényes égi árnyak.
Messziről tova visz egy szellő,
Halkan, csendben rebegi ezt ő.

Hullnak a meseszép, mesejó árnyak,
Szertefoszlanak a rétbéli tájak,
Merengő úrral táncolva kis leücsörődő,
Már nem remél, nem sirat, nem gyászol ő.

Égi vándor érkezik a tájra,
Visszahozza azt, mi emberek régi álma.
Elmélázva nem tűri már a szellő, hogy
Halkan, csendben rebegje ezt el ő.

Keresztmetszet

2011-12-26T09:24:00.000-08:00

Vonalak a folyosók a kicsiny palást alatt,
Halk altató zendül, és eltűnnek a falak.
Puha, meleg dallamok ringatóznak a szélben
van valahol végük, de még dalolnak az éjben.

Mint pókhálón a harmatcseppek, függenek a hangok,
Visszhangot ver minden, egyszerre beszélgetést hallok.
Osonva lépek és surranva járok, mint félénkségben a merészség,
Felszakítom az ajtót, s ledönt lábamról az esztelen fehérség.

Bűvölten ülök a fehér papír közepén, szélen tervek pipiskednek,
Egyik a másik feje fölül kémlel, végül döntenek, nem ismernek.
Körülölel egy képzelet, lényeit álmodozva karomba várom, ide hát!
Ők mégsem látnak énbennem mást, csak elmosódott vicsorgó-mosolygó tintát.

A kőbe-vésett angyalarc

2011-12-26T09:22:00.001-08:00

A bazilika híres tornyáról szégyentelenül rámmered,
Rámbámul szemével, mint ki embert oly könnyen feled,
S nem emlékezne, hogy egyszer fénykoromban már láttam,
Elevenen, fénylőn és tündöklőn, csupán csak más korban.

Torz arcából irigység süt, torka égett kacajt ontva hörög,
Arra jár egy gyermek, rápillant, s ni, már sehol egy göröngy.
Pimaszkodik, mintha nem lenne mit félnie, s nem lenne Istene,
Feledi hazáját, apját, alkotóját, de engem feledni nem képtelen.

Töri a fejét, látom-e vagy csak mímelem, majd nyüszítve elbúvik,
Mert rádöbbenni kénytelen, meglelem akárhol, hisz tudja úgyis.
Hívogatom a holdsugárban, "Jer elő csodabogaram, én kicsi angyalom,
Múltam már elvészett, de jövőm neked adom, add nekem jelened,

Ó, angyalom!"

Reflection

2011-12-26T09:14:00.001-08:00

Halványlila hintócska csoszogott alattam a rózsaszín habfelhő utakon. Fényárban úszott a szemem, olyasfélében, melyet tekintet sosem szok meg igazán. Nem a megszokott világunkban jártam, óh nem. Ki akartam nézni a pöttöm ablakon, de a függöny, mintha csak megsejtette volna akaratom, egy lenge mozdulattal odébb libbent.

Rögzített táncosok forogtak a tejfehér ködben, düledezve, testük minden nem létező izma ívbe rendeződött, s vékony kis fehér ujjaik hattyúkat formáltak. Oly bájjal lejtették táncukat, mintha épp nem is bánnák, hogy csak egy egyszerű zenedoboz eszközei. Mosolyuk töretlen volt, piros orcácskájuk élénken tündökölt, ahogy a fény birtoklóan rájuk esett, s szemeiknek előkelő, hideg kéksége megbabonázott.

Egy teljes percre sikerült megfeledkeznem róla, hogy ők, akiket még csak „ők”-nek sem illik nevezni, mind a természet keze által faragott, gondos hozzáértéssel megmunkált, élettelen bábuk csupán. Holmi díszes balerinák egy hozzájuk mesterien passzoló világban, melyben még a lélegzet sem az övéké, s noha mozdulataikat sem mondhatják magukénak, van bennük egyfajta rejtett büszkeség, amivel minden bizonnyal a teremtőjük ruházta fel.

Kinézek az ablakon, újra, ezúttal a másikon. Apró kis tó, itt minden apró, én is az vagyok, megérkeztem, úgy hiszem. Ez a hely, pont mint Csodaország, igazából köze sincs hozzá, ez az igazi világ, a világ valós, kifordított énje, egy másik dimenzióban, de a mi világunk. Selymes, kék-füvű, puha pázsit között sárga kővel kirakott utacska vezet a tóig, amit fekete pillangók szárny-csapdosása szegélyez. A fák, melyek lágyan ringatóznak, pedig a szél nem jár, egyszerűen elbűvölnek. A látvány megcáfol, s el akarja hitetni velem, hogy ez csak álom. De ami ennyire varázslatos, az nem lehet álom. Ez a valóságba ültetett képzelet.

A víz tökéletesen átlátszó, érinthetetlenül gyönyörű, túl tiszta, hogy víz legyen. Csak egy fénytömeg az egész, puszta visszatükröződése a narancs fénynek. Mikor fölé hajolok, meglátom magam benne, s egyszeriben az összes balett-baba is ott terem mellettem, a szelet magukkal hurcolva, amit képtelen vagyok érzékelni. A víztükröm váratlanul fodrozódni kezd, s a bőröm alatt sürgető bizsergés lesz úrrá, a szél meg a kölcsönhatás. A balerinák izgágáskodnak, türelmetlenül és kíváncsiságtól fűtötten tolongnak végig a part mentén, hogy ők is megtekinthessék alakjukat a felszínen, nem hiszik el, hogy csak én látom őket.

A kérlelő szavaim mind leperegnek róluk, meg sem hallják, szelektív hallásúak. Az események átmenet nélkül csapnak át a következő fokozatba, hirtelen, szempillantásnyi idő sem kell nekik. A remény ezerfelé loccsan, mégsem aggódok, nem szökhet meg, idetartozik. Más vagyok, mint ők, s a veszély amúgy is csak látszólagos, számukra nem átmeneti, számomra örök. Ahogy a lelketlen babák szépen lassan sorban elmerülnek a tóban, úgy válik ki az illúzió a térből.

A zenedoboz elhallgat, az elsüllyedt áldozatok visszaváltoznak emberekké, szülinapot ünnepelnek, összetömörülve, édes pezsgővel koccintva, új eséllyel a markukban a változtatásra. Kulccsal, s lakattal járják a világ minden napját A remény bennük szívódott fel, s mindezt megosztva mással kiapadhatatlan forrását hozták létre az örök, tovább-buzdító erőknek. Ők hozták létre. Önakaratból. Szeretetből. Az összetevőkben nem észlelhető hiány.

Sokszor gondolkodom ezen, mikor végigsétálok az utcán, s az embereket ilyen szempontból vizsgálom. Az emberek hiúak, ha rá is jönnének a titkomra, nem érthetnék még. Olyan lenne ez nekik, mint egy kódolt üzenet megfejtőkulcs nélkül.

Tudomásul venni azt, hogy ebben a szürke világban, a hibásan legyártott embertömegek között van valaki valahol, aki a te lakatoddal mászkál. A pillanatstop és az idő fogalma ismeretlen. A te dolgod: megtalálni őt, s tökéletesíteni az elméletet.

Charles Dickens - Karácsonyi Ének

2011-12-26T08:42:00.000-08:00

Talán ez Dickens harmadik könyve, amit olvastam, de ez tetszett a legjobban. Ebben a kicsiny történetben mintha kiszakadt volna egy rövid időre megszokott stílusából, ugyanakkor megtalálhatók benne azok a melankolikus jelzők, amik Dickens-et Dickens-é teszik.

Abszolút semmi nincs, amibe bele tudnék kötni. Imádtam a hangulatát, az egyszerűségét, az apró tanulságokat, az utcák részletes bemutatását, a város lakóit, az őket körüllengő nyugalmat, a megható visszaemlékezést a régmúltba történő visszautazáskor, a szellemek megjelenését… Folytathatnám a felsorolást még nagyon hosszan :)

Engem elvarázsolt, mert igazán benne él a régi karácsonyok szelleme, amikor ez az ünnep még nem az üzletnek kedvezett, hanem a családoknak és a szeretetnek. Amikor az üzletekbe a díszítő elemek csak december elején kerültek a kirakatokba, nem pedig október végén.

Régies felfogású, és számomra épp ez teszi tisztává, kedvessé. Hogy az ember olvasás közben nem csak azt érzi, hogy meg akarják változtatni, és visszaterelni a helyes ösvényre, hanem őszintén elgondolkodik viselt dolgain...

James Patterson - Suzanne naplója Nicholasnak

2011-12-26T08:19:00.000-08:00

Molyon bukkantam rá, és néhány nap múlva elmentünk Dórival könyvtárazni, ő pedig kapásból kiszúrta nekem^^ Próbált rábeszélni valami másra azzal az indokkal, hogy erről a könyvről azt mondják, nem olyan jó. De persze én makacs azt feleltem, hogy nem, jó lesz ez, engem kíváncsivá tett. Dóri, itt az értékelés, mert megbeszéltük :)

Nem is tudom, mit írjak. A könyv háromnegyedénél rájöttem, hogy kik illenének tökéletesen ennek a könyvnek az olvasó- és rajongótáborába. Arra jutottam, hogy végül is a várandós anyukáknak lett szánva – ha az lennék (ami nem a közeljövőben fog megtörténni), biztosan nem álltam volna meg 200 papír zsebkendő alatt, mivel természetemnél fogva könnyen meghatódom, de nem. Ez a könyv határozottan nem nekem való, és soha nem is lesz az.

Furcsa volt nekem egy férfi tollából olvasnom ezeket a sorokat, főleg a babavárást. Könnyedén át tudtam élni, mivel már nem voltam olyan kisgyerek, amikor szemtanúja lehettem egy babavárás folyamatának, egészen pontosan a féltestvéremének :)

Patterson nem kis feladatra vállalkozott, mikor úgy döntött, hogy megírja ezt a könyvet. Többek között azért is, mert vajmi bonyolult lehet összeegyeztetni azokat az információkat, amiket az írónak feltétlenül közölnie kell az olvasóval, valamint azokat, amelyeket a regénybeli olvasónkkal kellett tudatnia. Sok helyen éreztem, hogy ez nem igazán jött össze. Sokszor éreztem úgy, mintha csak egy kéziratot olvasnék, letisztulatlan, nyers változatában. A regény második fele elnagyolt volt, és túl hamar lepörögtek az események; közben végig ott tolongott bennem a kirekesztettség érzése, mert nagyon sok mindent csak utólag tudtam meg. Tisztában vagyok vele, hogy a drámaiság fokozása miatt szükség volt ezekre a kis fordulatokra, de nálam fordítva sült el minden.

Habár az utolsó oldalak fele, Matthew részénél nyeltem nagyokat meghatottságomban, és akkor egy egészen rövid ideig láttam benne valami szépséget, de körülbelül itt véget is ért.

Suzanne karaktere aránylag életszerűen volt ábrázolva, de elvett a hitelességéből, hogy minden jó dolgot, ami történt vele. Fortunának tulajdonított. Hát nem szerencse? - folyton ezt hajtogatták. Ha az ember túlél egy szívrohamot, akkor szerintem Istenben kezd el hinni, még ha azelőtt nem is tette. Tőlem a szerencse elmélete amúgy is távol áll, én hiszek benne, hogy minden okkal történik...

Nem igazán tudom hova tenni, mert alig volt benne néhány dolog, ami képes volt megragadni. Az alapötlet tetszett, de irodalmi szempontból nulla. Egyszóval feledhető.

De néha ilyet is kell olvasni. Összehasonlítás végett.

Bertolt Brecht - Kurázsi mama és gyermekei

2011-11-02T03:09:00.000-07:00

Bevallom elég szkeptikusan álltam a műhöz, aztán egy irodalom órai elemzés meghozta a kedvem és elolvastam.

Már megérte, mivel az irodalom tanárom szerint a mű végén Kurázsi mama érzéketlenné válik a világgal szemben (szinte élőhalottnak állította be), és csak megy, robotol, vontatja a szekerét a háború markotányosnőjeként. Mi úgy tanultuk, hogy mindhárom gyermekét elveszíti, és erről tud is, de még így is követi a hadsereget, mintha már semmi más dolga ne lenne a világon. De teljesen más színezetet kap a történet, ha Kurázsi mama tudomása szerint még él az egyik fia; ha még van kiért robotolni - és élni.
Mikor a nő legutoljára kel útra, a fiát - aki beállt a hadseregbe -, Eilifet indul felkutatni, és szerintem nem ugyanaz a kettő. Sőt, ez egy fontos motívum. Sok mindent tudnék mondani az ilyen magyar tanárra, de inkább nem kezdem el, mert attól tartok nem tudnám befejezni… T.T

Igazából se Kafka Átváltozás-ával, se ezzel a művel nem nagyon tudunk mit kezdeni. Nem elgondolkodtatnak, hanem inkább elrémítenek és szánakozást keltenek bennünk a szereplők iránt. Ezekben a művekben nincs igazi tanulság, egyszerű szemléltetések, hogy hogyan fejlődünk vissza emberből állattá, vagy épp fordítva. Ezek a művek csak lehetővé teszik számunkra, hogy felismerjük az élethez csapódó tanulságokat – jelen helyzetben a háború embertelenségéről kaptunk egy elrettentő példát - akár a testünkben a memóriasejtek.

Ivan Klíma - Szerelmes nyár

2011-11-02T02:51:00.000-07:00

Azt hiszem mai napig nem tudnék kielégítően és bőven beszélni erről a könyvről. A fülszöveg nyilvánvalóvá tette, hogy ez nem egy átlagos szerelem története lesz, de nem hittem volna, hogy ennyire elfajulnak a majd a dolgok, és fityiszt mutatnak a várakozásaimnak. Valahogy sokkolt. Ha nem tévedek, Klíma volt az első cseh író, akitől olvastam, és annak ellenére, hogy túlnyomó többségben nem tetszett, elég mély benyomást tett rám.

A férfi főszereplőnk, David, onnantól volt ellenszenves, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül kisétált egy házasságból, két kisgyereket maga mögött hagyva – ki nem állhatom az ilyesmit. A férj és feleség között lezajló első párbeszédből kivehető, hogy a férj mennyire nincs megelégedve a jelenlegi életével, mennyire ingerlékeny és mennyire nem nőtt még fel ahhoz, hogy családapa legyen. Minél inkább felelősségteljesnek akarja magát feltüntetni, annál biztosabbak leszünk benne, hogy a saját maga állította szabályokat előbb-utóbb áthágja. Ebből kiindulva már sajnálni sem igazán tudtam a megpróbáltatásai miatt, de nem állíthatom, hogy nem volt megrázó végigolvasni a hanyatlás hosszadalmas, nyögvenyelős folyamatát. Még ha csak egy egyoldalú látszatszerelem volt is, akkor is minden hidat felégetett maga után. Valamint az sem utolsó szempont, hogy az ilyen helyzetekből általában a nők jönnek ki rosszabbul, míg a férfiak könnyedén továbblépnek. Talán emiatt is idegenkedtem tőle, mert képtelen voltam elhinni, hogy egy férfi is képes így szenvedni egy nő iránti szerelemből...

A regény tökéletesen tükrözi ama elméletet, miszerint a szerelem elveszi a maradék eszedet is. Függetlenül attól, hogy a szerelem viszonzott, vagy viszonzatlan.

A női főszereplő borzasztóan idegesítő jellemmel lett megáldva; egy toporzékoló óvodás agyi szintjére emlékeztet az intelligenciája, aki néha ráérez felnőttes dolgokra is, de ugyanúgy oktondi óvodás marad, aki mindent szeretne, és semmit sem kap, aminek fikarcnyi értéke is lenne. Az jut róla eszembe, hogy nagyon vékony a határ a még „aranyosan naiv” és az „idegesítően naiv” között. Nem teszek fel kérdéseket, hogy miért pont ez a nő kellett neki; miért benne látta meg David a szabadulását a szürke életéből, mert ezekre a kérdésekre egyszerűen nem létezik válasz. Ilyenkor egyszerűen nem létezik a racionalitás fogalma. Csak végig azt éreztem, hogy két nem egészen százas ember szerencsétlenkedik egymással. David is teljesen elvesztette a férfiasságát, miután térden csúszva „szeretlek”-eket nyökögött Ivá-nak, és egy idő után ez már vontatottá tette a történetet. Se előre, se hátra nem haladtunk.

Ha mindenáron jellemezni akarnám a regényt, keserédes lenne. Mert ellenszenves és negatív, de valahol igaz is, ezért szívesebben fordítjuk el a tekintetünket róla...

Neil Gaiman - Csillagpor

2011-11-02T02:04:00.000-07:00

Ez egy imádnivaló könyv. Ritkán esik meg velem, hogy egy könyvet az első lapjától az utolsóig kifogásolhatatlannak tartok, de ez minden kétséget kizáróan ilyen. A film után olvastam el, de míg másoknak tragédiaszámban megy az a néhány apró változtatás a két mű között, én így is zökkenőmentesen tudtam élvezni.

Annyira otthonos volt a világa, hogy nem esett nehezemre kényelembe helyezni magam benne. Gaiman-nek annyira egyedi a felfogása, és csodálom, amiért a gyermeteg képzelőerőt sikerült megtartania, avagy újra előhívnia felnőtt énjéből.
Szerintem nincs olyan gyerek a világon, aki ne gondolkodna el azon néhanapján, hogy a csillagok akár „emberek” is lehetnek, és vajon mi történhet azokkal a csillagokkal, amelyek egyszerűen csak lehullanak az égről. És azért nem embereket írtam gyerekek helyett, mert minden felnőtt gyermek volt egyszer.
Elnyomni bennünk a fantáziát egy rohanó világ érdekében valószínűleg a legnagyobb bűn; amikor elfelejtjük azt is, hogyan képzeljünk...

Erről korábban írtam is egy novellát… és ugye, hogy a Mikulás is létezett benne! :) De mindig érdekes látni, hogy a minket körülvevő emberek fantáziájából és saját fantáziánkból mi jön létre, amikor felépítünk valami újat és nagyszerűt.

Maga a történet varázsa abban rejlik, hogy nem kell mindent megértenünk, ami történik benne, csak elfogadni, és hagyni hogy magával ragadjon egy fantáziabeli, eleven valóságba…

Ez volt a második könyvem, amit Gaimantől olvastam, és meglepő módon mintha két külön ember írta volna, a kritikák szöges ellentétben állnak egymással. Szóval Mr. Gaiman, még nem végeztünk :)

Jay Asher - Tizenhárom okom volt...

2011-08-22T02:06:00.000-07:00

Elég nehéz megszólalni most, nem sokkal a könyv befejezése után. Mikor elkezdi az ember, rátör egy sürgető érzés, és folyton ott akar lenni, miközben Clay a kazettákat hallgatja. Arra sarkall, hogy ne hagyd abba, mígnem elolvasod egy éjszaka alatt, ahogy a főszereplőnk meghallgatta a kazettákat...

Eleinte határozottan ellenszenvesnek találtam Hannah-t, azt hittem csupa mondvacsinált ürügyet fog felhozni. Mint könyvötlet, ez egy remek téma volt. De ahogy beleéltem magam, nem akartam elhinni, hogy ez tényleg megtörténik, hogy valaki tényleg képes ilyen hülyeséget művelni. Igen, hülyeségnek tartottam, és ez még mindig nem párolgott el belőlem teljesen, mert akármennyire is gyűlölném a helyet, vagy a környezetemben élő embereket - az állítólagos barátokat -, nem varrnám a nyakukba a terhem. Azt hiszem, csak elmennék, ha a szívem szakadna is bele.

Igazából itt nincs jó vagy rossz döntés, mert ha megosztod a részleteket, ahogy Hannah is tette, megkapod a miérteket, és azok, akiknek jogosultságot adtál a részletek hozzáféréséhez, életük végéig emlékezni fognak rá, és talán nyújt nekik egyfajta megnyugvást. Ha nem osztod meg a részleteket, a gyász ugyanúgy ott lesz, és a találgatások úgyszintén felütik a fejüket, időről időre.
Nyilván ilyenkor óriási a kísértés, hogy valakibe mégis belekapaszkodjunk, hogy még egyszer utoljára megértessük magunkat valakivel. Mert nem is igazán az életet gyászoljuk ilyenkor magunkban, hanem a tényt, hogy többé nem emelkedik és süllyed a mellkasunk, hogy nem lesz, aki ránk mosolyog, nem lesz, aki azt mondja szeret, és szeretne megérteni. Egyáltalán senki nem lesz, aki megértene. Hannah saját belátása szerint a legjobban cselekedett, és így valahogy olybá tűnik, nyugalmat is talált. Akart még egy falatnyi figyelmet, hogy minden megmozdulását és szavát értsük, hogy mit miért tett. Életében ezt nem sikerült teljesítenie, de gondolom, ha tudja az ember, hogy meg fog halni, nyíltabb lesz, bátrabban meséli el azokat a dolgokat, amik befolyásolták.

Én nem hiszem, hogy tönkretette volna mind a tizenhárom ember életét, de kétségkívül jó adag keserűséget hagyott maga után, ami akár évekre is elég lenne. A célja nem a mások előtt történő megszégyenítés volt, ahogy először gondolnánk. Inkább a vádlottak elé rak egy tükröt, hogy lássák magukat, és komolyan elgondolkodjanak azon, hogy valami rosszat tettek, és hogy mérlegeljék magukban a változás kérdését. Az ablakbetörésekből tisztán látszik, hogy ezt nem sikerült mindenkinél elérni.

Clay, azt hiszem, egyben volt tettes, és a legnagyobb áldozat is. Rajta kívül igazán senkit nem érdekelt különösebben Hannah, csak egy volt a hangyabolyban. Clay viszont egy idióta, nincs ezen mit szépíteni. Nem mondok el vele nagy titkot - mivel az első fejezetekben szereplő hozzászólásaiból kitalálható -, hogy szerelmes Hannah-ba, és csak azután jön rá, hogy hiányzik neki, miután már meghalt. Az emberiségre talán legjellemzőbb szabályszerűség: akkor érzed valaminek az igazi értékét, és fontosságát, ha már elveszítetted.

Néha igen is erőszakosabbnak kellene lenni. De mivel Hannah-nak egyetlen árva igazi barátja sem volt, nem volt kihez fordulnia. Ott szúrta el, hogy nem is akart igazán kapaszkodni, és ezért joggal lehetne rá haragudni. Okos lánynak ismerhettük meg, megfontoltnak, aki rendesen átgondolja a dolgait. Az egyetlen fiút, aki a barátja lehetett volna, visszautasította. Szégyenérzetből. Hogy is lennél képes valakinek beszélni a fájdalmadról, akivel most beszélsz először, és akibe talán szerelmes vagy?
Clay, ha csak kicsit lett volna tökösebb, nem csak az életét adta volna vissza Hannah-nak. Hannah szerelmet is kapott volna...

Butaság, de az elején kicsit abban reménykedtem, hogy mégsem halt meg. Hogy ez csak egy megleckéztetés, egy kioktatás, de végül az egyértelmű utalások mellett el kellett fogadnom, hogy a kazettákon kívül már nem fogunk vele találkozni.

Az az igazság, hogy sosem tudjuk, melyik ember mennyire lett volna képes átformálni az életünket, és milyen irányban. Gyakran gondolkodom azon, hogy az ismerőseim közül egy konkrét személy milyen szerepet tölthetne be az életemben, és hogy ténylegesen mennyit is játszik a színdarabomban. És ha elmegy, vajon gondolok-e rá mindig? Mert fontos volt? Vagy tőle kaptam az első csókot?

Megértem Hannah-t, jobban, mint amennyire elhiszitek. De mostanra eldöntöttem, nem értek vele egyet. Az élet hullámvasút, és nem lehet mindig jó. Hannah még csak depressziós sem volt igazán, nem úgy viselkedett, inkább folyamatosan tesztelgette a környezetét, és végül önakaratából maga ellen fordította azt - hogy meglegyen a végső löket. Jött egy csalódáshullám, és 13 ember miatt mindenkit elítélt, mindenkitől visszavonta a bizalmát, és úgy döntött, véget vet ezen a helyen való létezésének.

Egy egészen picin múlott, hogy a tragédia ne történjen meg. Annyi ilyen történik a világban, és engem elborzaszt. Mindig rosszul viseltem az ilyesmit, de vannak dolgok, amiket akárhogy fejtegetek, soha sem fogok tudni megérteni. Ilyen az emberi rosszindulat, vagy a szándékos figyelmetlenség. Ilyenek az öngyilkosságok...

Neil Gaiman - Sosehol

2011-08-22T00:56:00.000-07:00

Ez most lehet sokaknak nem fog tetszeni, de én nem voltam a könyvtől elájulva. Talán azért, mert már annyira magamba beszéltem, hogy ennek jónak kell lennie, és mégsem kaptam olyan nagy élményt. Lehet nem elég sötét nekem a fantáziám az ilyen kifordított meseregényekhez?

Az elgondolás egyébként tetszett, de leginkább a történet eleje és vége jött be, azok a részek, amik fenti Londonban játszódnak. Gondolhatjátok most, milyen földhözragadt is vagyok én, pedig ez messze nem igaz. Szeretem a groteszk dolgokat, és aláírom, van fantáziája a hapsinak, de nem igazán voltam egy hullámhosszon az íróval, úgy tűnik az alapvető definícióink nagyon különbözőek. Nekem nem ugyanazt jelenti a groteszk, mint neki.

A patkányos dolog viszont nagyon bejött, a patkányszavúak, a hierarchia, ezek mind-mind érdekesek voltak számomra, de nem kötött le úgy a könyv, ahogy vártam. Sokszor kellett a figyelmemet visszairányítanom a könyv soraira, mert néha minden máson járt az agyam, csak ezen nem, ezért elég sokszor félre is tettem.

Azt viszont imádtam, ahogy összekapcsolja a valós Londont a képzeletében létező Londonnal. Talán ez volt az a motívum, amikor utoljára éreztem, hogy ezt a könyvet szerethetem, aztán valahogy lecsúszott...

Se nem jó, se nem rossz könyv. Az ilyen fantázia-történeteket inkább filmben részesítem előnyben, ez minden.

Jostein Gaarder - Tükör által homályosan

2011-08-22T00:48:00.000-07:00

Ez egy érdekes könyv volt. Többek között azokra a dolgokra mutat rá, amiket mi mind hétköznapiként élünk meg. Olyan ez, mint mikor megbetegszünk, és azt kívánjuk magunkban, bár gyógyulnánk már meg, hiszen úgy szeretünk egészségesek lenni. Ugyanakkor ha ez a vágyunk teljesül, nem telik bele néhány napba, és megint beleesünk saját csapdánkba, a megszokásba.

Elfelejtjük, hogy az életünk egy csoda. Megfeledkezünk, milyen bonyolultan vagyunk összeszerkesztve, és ez a kis könyv tulajdonképpen arra jó, hogy felnyissa a szemünket, és ezek felé a dolgok felé irányítsák a tekintetünket.

Milyen is lenne a fehér, kristályos havat úgy megfogni, hogy nem hideg? Hogy nem érezzük anyu főztjének ízét, hogy nem izgulhatunk az első repülésünk alkalmával? Milyen lenne ha nem álmodnánk?Milyen sivár lenne a lét, ha mindezek nem lennének, és mi mindezeknek nem lennénk tudatában? :)

Úgy gondolom, senki se kérjen örök életet, mert nincs az az ember (vagy akár angyal), aki örökké élni akarna, csak a pillanat hevében mondunk ilyeneket és ehhez hasonló badarságokat.

Ez a könyv a halandóság varázsának egyszerű, könnyen, akár gyerekszemmel felfogható könyve. De azért mégsem esti mesének való...

Janikovszky Éva - Aranyeső

2011-08-22T00:43:00.000-07:00

Hűha, első magyar regényem amit értékelek.

Anyu ajánlotta. Az én példányom konkrétan rongyosra van olvasva általa, és felderülten figyeltem, amikor találtam benne egy-két olyan szót, amit anyu ma is előszeretettel használ, pedig nem igazán vannak már manapság köztudatba :)

Ha tudom, hogy kórházba fog játszódni, biztosan nem olvasom el. Na jó, talán anyu kedvéért mégis. Nem azért, mert előítéletes vagyok, hanem mert… Borzasztóan viszolygok a kórházaktól, és nekem elég egy vérvétel, hogy hanyatt vágjam magam, és elájuljak. Szóval elviseltem a környezetet, de mehetett volna Ágnes más helyre is dolgozni :'D

Annyira rám jellemző, hogy valakit csodálok, és már azt is bebeszélem magamnak, hogy szeretem az illetőt, mint ez a leányzó. Hogy azt hiszem, ő jobb nálam, és általa majd én is jobbá válhatok. Többek között emiatt is rokonszenveztem Ágnessel. Fel sem tűnik, hogy mindaz, amiről azt hiszed képes vagy irányítani, valójából már régen kicsúszott a kezeid közül. És egyszer csak már nem vagy az a határozott és magabiztos lány, aki voltál, kedved lenne összerogyni és sírni.

Aztán jön valaki, és még valaki, és ez a sok valaki mind megváltoztat rajtad, benned egy-két apróságot, hogy rátalálj magadra ebben a kaotikus világban, ebben a sok kitalált társadalmi rétegben. Hogy rájöjj, mit akarsz és hova tartozol ezen a világon.

Nagyon szerethető könyv, és elgondolkodtat… Köszönöm Anyu az ajánlást ;)

Jane Austen - Büszkeség és Balítélet

2011-08-22T00:39:00.000-07:00

Annyira röhejes, mikor már hónapok óta ácsingózok egy ilyen könyvre, de mikor a kezeim közt tarthatnám meg inkább durcásan felrakom a polcra, mondván „ most más dolgom van”.

Kár lett volna kihagyni. Annyira egy tánchoz hasonlított ez az egész huzavona. Ebben aztán volt minden, de egekbe menően csak a képmutatás volt jellemző. A tettetett udvariasságtól a regény végére már minden szőrszál a hátamon égnek állt, és puffogásra késztetett. Senki sem szereti az ilyen embereket.

Megkönnyebbültem, mikor a Elizabeth és Darcy rosszakarói feladták, amikor látták, hogy már résnyi lehetőség sincs arra, hogy megakadályozzák a házasságkötést. Az emberi természet borzasztóan könnyen formázható és befolyásolható, ugyanígy van ez az érzelmekkel is, mivel azok úgyszintén a természetünk alárendeltjei.

Kicsit lecsapottnak éreztem a végét, hiszen annyi minden történt, és a megoldás olyan gyorsan és egyszerűen ment végbe, hogy egy aprócska hiányérzetem azért mégiscsak maradt.
Mindezek ellenére megértettem a címet is (pedig eleinte mondtam a magamét, hogy ugyan ki adna ilyen semleges és szürke címet egy könyvnek is?).

Büszkeség, mint Darcy, Balítélet, mint Elizabeth. Mégiscsak figyelemfelkeltőbb az eredeti, mintha csak annyit mondanánk, Darcy és Elizabeth :D Továbbá sejtetni enged valamit az írónő intellektusából :)

Jaj, én nagyon megszerettem ^^

Gena Showalter - Atlantisz

2011-08-22T00:30:00.000-07:00

Első gondolat a könyv befejezése után: Úristen, hogy ez mekkora marhaság volt.

Gena alapvetően jól ír. Egyszerűen, de érthetően fogalmaz. De ez a Sárkányok vs. Vámpírok nagyon tré párosítás. Nagyon nem egy súlycsoport :D Nem igazán tudtam velük mit kezdeni, mert a képzeletem valahogy nagyon elhatárolódott a könyv tartalmától, szóval igyekeztem elvonatkoztatni attól, hogy tulajdonképpen miről is olvasok...

A könyv végéig nem sikerült megkomolyodnom, magamban végignevettem (a könnyeimet is törölgetve) az egészet, pedig konkrétan nem egy humoros könyv, inkább szerelmi történetet szeretne tökrüzni, borzasztó körítéssel. Semmi tudatos felépítést nem éreztem, vagy két-lépéssel-előtted járok gondolkodásmódot (nem hogy hárommal-néggyel). Én azért szeretem, ha van min törnöm a fejem, még ha nem is nagy dolgokon, de ezt a könyvet több, mint valószínű, hogy végigunatkoztam volna, ha nem mulattat az abszurditása.

Ez csak egy történet, és nincs benne semmi különlegesség, márpedig nálam az alapvető kritérium.
Na majd próbálkozunk valami mással az írónőtől. Elsőre ez elég nagy csalódás volt, szóval most várunk vele kicsit...

Anne Rice - Interjú a vámpírral

2011-08-22T00:20:00.000-07:00

Ami leginkább megragadott az egész történetből, az a gyerekvámpír, Claudia szála volt, illetve az a különleges (és különös) szerelmi kapcsolat (szeretet), ami közte és Louis között feszült. Lényegében mindkettőjükben csak mély hála gyökerezett, amiért kölcsönösen életben tartotték egymást, hogy megadatott a lehetőség egy egész világ megismerésére.ó, együtt. Hogy Louis apja helyett volt apja, és Claudia gyermeke helyett gyermeke...

Anne Rice egyedi és különleges. Mindenképpen valami maradandót alkotott, hiszen a vámpírokról szóló legendák. azok a legendák, amiket magával ragadó történeteiben megírt megannyi embert inspirált, hogy ez a fantáziaszál ne haljon ki. Az írónő esetében nehéz csak fantáziavilágnak tekinteni azt, amit elénk tár. Nagyon sokszor megálltam és újra és újra elolvastam egy szakaszt vagy egy mondatot, mert egyszerűen olyan szépen ad hangot a gondolatainak – ott voltak a természeti ábrázolások, a vámpírok lefestése – hogy afelett nem tudtam átsiklani csak úgy. A szereplőink akárhogy is változnak, mindig emberiek maradnak, mert végül is a ragaszkodás mindent üt, még a vérszomjat is. A magány gyilkos egy kis bestia. Olyan volt ez az egész átváltozás, mintha az ember kétszer születne meg. Megvannak az emlékei, de pontosan úgy érzékeli őket, mintha egy másik életben történtek volna meg, és ez bizonyos szempontból így is történt. Az újdonság csupán az, hogy az új élethez új személyiség is társul. Kiismerhetetlennek tűnnek, ugyanakkor ösztönlényeknek.

Igényes vámpírtörténet, és abszolút mindent megkaptam tőle, amit akartam, talán még többet is. Míg a mai vámpírokról szóló könyveket többnyire csak egy lekicsinylő "vámpíros könyvek" kategóriába tudjuk besorolni, ez a fajta írás számos más kategóriában is megállná a helyét. Engem megnyert. Teljesen és totálisan.

Alice Hoffman - A tizenharmadik boszorkány

2011-08-22T00:04:00.000-07:00

Szegény Üstökös nem tudom mióta vár erre a kritikára, de csak most jutott rá időm, hogy előszedjem a kis jegyzeteimet, és írjak erről a nagyszerű könyvről.

Ez volt az a könyv, aminél folyamatosan jegyzetelnem kellett, mert egyszerűen olyan sok gondolat tört bennem a felszínre, hogy azt képtelenség lett volna mindet megjegyezni fejben, miközben azért zajlik az élet rendesen a Sparrow családban.

Sokszor nem tudtam, hogy a múltról, vagy éppen a jelen pillanatban végbement dolgokról van-e szó, mivel a történet elindult egy szálon, de közben folyton visszaugrik a múltba, hogy a jelen körülményeit magyarázgassa. Közben szépen lassan kiteljesedik a történet. A konfliktusok ellenére egy igazán kellemes és pozitív közegben élhetünk, míg ezt a könyvet olvassuk.

Átértékeli a meglévő világot, és arra ösztökél, hogy lássuk meg benne a szépet, legyünk benne pusztán egyszerű utazók – teszi mindezt a maga egyedi módján, hihető magyarázatokkal alátámasztva.

Alice Hoffman természetábrázolása valami meseszép. Látszik, mennyire kötődik hozzá, és tisztelettel hajt fejet előtte, nem számít hányszor, amennyiszer csak jólesik és amennyiszer csak szükségesnek látja. Elképesztően felemelő tud lenni ezt látni, még ha az ember csak olvas is róla.

A regény igazság szerint nem a boszorkányokról szól, a képességekről, de annál inkább családokról és generációkról. Rengeteg élet történetét öleli fel, legyen az illető fiatal, középkorú, vagy öreg, de akár már eltávozott is. Persze a különböző képességek, amiket a boszorkány főhősnőink kapnak, remekül átfedések, és csak tovább fokozza a kíváncsiságot, valószínűleg nem is lenne az igazi nélkülük, de nem ezeken van a hangsúly.

A maga érzelemdús világával hidakat teremt emberek között. Nem az a kifejezetten romantikus regény, mivel amikor bevillant az agyamba, hogy Jenny és Matt között ott van az az elektromos kis vibrálás, már túl voltam a felén. És nem zavart a romantika hiánya. Halvány foltokban sem jutott eszembe, hogy ebből valami hiányzik. De nyilvánvalóan ezek után már bezsongtam :D

Annyi mindent kaptam az írónőtől…

Ahogy már említettem, folytonosan visszatér a múlthoz, és ezzel az emberi emlékezethez hasonlatos világot épít fel. Ez azért nem gyerekjáték, és én ilyet még soha egy könyvnél sem tapasztaltam. Törekvéseket, azokat láttam. De ilyen mesteri kivitelezést aligha.

Azt hiszem bármelyik ember polcán megállná a helyét. Hihetetlenül hangzik, de tényleg mindenki talál benne egy fejezetet, egy szakaszt, ami saját magáról mesél. Nem csak a történelem ismétli önmagát, de az emberi érzelmek is. Azokon a dolgokon, amiken most átmész, abszolút hétköznapiak. Mert valaki, valahol, valamikor már keresztülment rajtuk. Ki ne szeretné, hogy magyarázatot adjanak saját magáról? ;)

Talán elragadtatottnak tűnök, pedig most csak igyekeztem visszaemlékezni a regényre. Mi lett volna, ha rögtön a könyv végeztével ideülök? :)

Alexandr Szergejevics Puskin - Anyegin

2011-08-21T23:58:00.000-07:00

Verses regény. Kötelező olvasmány. Ó, nem, nem, nem.

Pedig de, de és de. 1967-es kiadású kis A5-ös példányom van belőle, és olyan finom illata volt ^^ A régi könyvtárakat idézte. Igazából ez nem úgy hangzik, mint egy indok, hogy miért is kezdtem el végül olvasni, pedig az…

Olyan szellemesen van fordítva, és annyira magával ragadó a történet, a könnyed eszmefuttatásoktól a komoly problémák átgondolásáig és mérlegeléséig (mint például a párbaj), hogy egyszerűen nem tudom nem szeretni.

Anyegin, aki csak lődörög a nagyvilágban, unottan a nagy semmittevésében, és Lenszkij, aki igyekszik a barátja kedvében járni, és elűzni az unalmát. Lenszkij végül személyes kedvencem lett, és Anyegin iránt is részvéttel viseltettem.
Volt benne néhány – a történet szempontjából – teljesen lényegtelen mellébeszélés, de a maguk humorával és ironikus hangvételével ezek is szórakoztatóak voltak. Azzal, hogy Puskin közvetetten megszólítja az olvasót, és jóformán udvarol neki, csak még meghittebbé teszi azokat a perceket, órákat, míg a kezünkben tartva lapozgatjuk ez a művet.

Megint csak egy olyan kötelező olvasmány, amire nem volt kár időt pocsékolni :)

Ha időt szántam rá, és olvastam belőle egy kicsit, a rímek erdeje után mindig kedvet kaptam hozzá, hogy én magam is rímekben gondolkodjam és beszéljek.

Egyszerűen zseniális.

P. C. Cast and Kristin Cast - Elárulva

2011-07-07T04:47:00.000-07:00

Nem lehet egyértelműen rámondani se azt hogy jó, se azt hogy rossz.

Heath karakterét szeretem a legjobban - vagy inkább csak őt - a többiekről csak olvasok, nem váltanak ki belőlem különösebb érzéseket. De Heath, nem tudom, gyengéim az olyan pasik, akik nem kaphatják meg, amit akarnak – és itt nem csak személy merülhet fel –, de mégis küzdenek, akármi történjék is. A dolog egyetlen szépséghibája, hogy Zoey miatt tényleg nem éri meg. Komolyan? Egyszerre hárommal? Na ne nevettess T.T Kaptam egy kis spoilert. Hurráá, nemsokára már 5 pasin fog nyáladzani! :'D

Nem azért mondom, de a világban olyan nincs, hogy valakinek a közelében meghülyülünk, ha hozzánk ér - 2x! Amit ez a... különleges lány előjáték mértékűnek tulajdonít.
A másik: Zoeyt folyton a saját gondolataiból kell felrázni. Megint csak valószerűtlen, mivel az ember ösztönösen a körülötte forgó/zajló dolgokra figyel. Nem véletlenül mondják, hogy ha nem vagy jól, menj emberek közé… Ez elmegy egy képregényben, de itt nem.
Illetve ott volt Stevie Rae. Legjobb barátnő? Egy évig is alig ismerte, és az, hogy valakivel jól kijövünk, nem feltétlenül jelenti azt, hogy az illető a legjobbak közé kerülhet. Értem, hogy annak szánták volna a karakterét az írók, a hülyének is leesik, annyit van emlegetve, hogy a legjobb barátnőm. De ez kicsit szárazra sikeredett.

Ezektől az apró nézeteltérésektől eltekintve különösebb bajom azt hiszem nem volt vele, a megfogalmazás jó volt, szórakoztató, bár elvártam volna, hogy kicsit színesebb legyen, ha már két ember írja, és két emberre kijutott a muníció… Kicsit lehetett volna művésziesebb. Kevés, ha egy szöveget melléknevekkel feldobunk, bár nekem mindig ezt tanították, hogy ez legyen az első. Kell, hogy egy szövegnek ne csak formája és hangulata legyen, de lelke is...

Azt hiszem kicsit nehezen indult be ennek a könyvnek az olvasása, háromszor futottam neki, az első két alkalommal az ötvenedik oldalig jutottam, aztán erőt vettem magamon, és egy éjjel kivégeztem a maradék kétszázharmincat. A könyv durván két harmadát (és most szemét vagyok T.T) végigaludtam, hajnali három fele kezdtem magamhoz térni, amikor a dolgok kezdtek izgalmas álruhát ölteni.

Nekem tetszett, jó könyv volt, de inkább volt az az érzésem, hogy ez egyfajta kiegészítés, mint Ward Beavatás-a, mintsem tényleges kötet.

Most visszaolvasva a ezt az értékelést, még kevésbé nem tudom, mit gondoljak. Úgy érzem tetszett, lekötött, de mégsem az az igazi, belevaló könyv… =/

Stieg Larsson - A tetovált lány

2011-07-07T02:00:00.000-07:00

"Negyven éve történt. Az agg milliárdos elveszítette unokahúgát, akit gyermekeként szeretett. S azóta is, évről évre, valaki – mintha az őrületbe akarná kergetni – minden születésnapján emlékezteti az idős urat arra a tragikus napra… Az évek óta tartó nyomozás új lendületet kap, amikor a férfi felfogad egy vesztes sajtóper után állás nélkül maradt, rámenősnek tűnő újságírót, hogy kísérelje meg az igazság kiderítését. Hisz sokan élnek még a rokonságból, akik akkor ott voltak. A gyilkosnak köztük kell lennie… Ugyanakkor egy jó hírű magánnyomozó iroda munkatársnője rááll az újságíróra, s szinte mindent kiderít róla, ahogyan mások sem bízhatnak abban, hogy titkuk rejtve marad a kivételes tehetségű, tetovált lány előtt."
(Forrás: www.moly.hu)

Tetszett, jobban, mit amennyire számítottam rá. A végére már teljesen becsavarodtam és függő lettem. Fogalmam sem volt, mibe fogok bele, amikor elkezdtem, csak kíváncsivá tett, mire fel ez a nagy népszerűség...

És végül úgy jöttem ki a helyzetből, mint főhősünk, akinek meggyőződése volt, hogy időpocsékolás a Harriet-ügyben könyékig turkálni, mert már rég elévült az eset. Hozzáteszem, én nem gondoltam olyasmit, hogy felesleges lenne belefogni és elolvasni a könyvet :D A hasonlóság még csak most következik :) Fordult a kocka, átértékelődtek a dolgok és az egész ügy bekúszott a bőrünk alá, hogy aztán ne hagyjon nyugodni, míg élünk. De legalábbis míg a végére nem érünk. Álmomban sem gondoltam volna, hogy vevő lennék a krimikre, de ez határozottan bejött...

Lisbeth karaktere nagyon eredeti, és cseppet sem találtam erőltetettnek, hogy a gyönge(?!), pehelysúlyú lányka antiszociális nézetekkel vizslatja a környezetét, csipetnyi agresszióval fűszerezve. Ha kell. Van egy olyan érzésem, hogy a gyámja (zaklatója) sem most került elő utoljára a fiókból. Lesznek még ott közös ügyek a következő kötetben. De most kell egy kis szünet, hogy feldolgozzam :D

Mikael karakterét imádtam, annyira örökbe tudnék fogadni egy ilyen pasit. Posztoltam molyon egy idézetet is, ami foltokban ugyan, de a személyiségét hivatott jellemezni. Jó ember, intelligens, naiv alapvető morális kérdések megítélésében, természeténél fogva elnéző és megbocsátó másokkal. Olyan személy, aki mindig a körülményekkel és a lélektani tényezőkkel igyekszik megmagyarázni az emberek tetteit. Aki sosem érti meg, hogy a világ ragadozói egy nyelvet beszélnek. Így talán tökkelütöttnek hathat, de valójából talpraesett, és észérvekkel dolgozik. Az egyetlen, ami frusztrált benne, az az volt, mikor egy-egy alkalommal elkezdett azon töprengeni, hogy legyen egy mocsok, de sikeres újságíró, aki kitereget mindent a sajtóban, avagy újságírói magaviseletével szöges ellentétben fülét-farkát behúzva hallgasson. Utóbbi döntéséért gondolatbeli vállon veregetést neki :D Örültem, hogy nem szállt el magától, amikor a könyve megjelent (a második). Az ünneplés fejezetei olyan élethűek lettek, hogy az emberre átragad a hangulat, és csak kapkodja a fejét, legszívesebben ő is tapsikolna a tömeggel együtt.

Ha azt mondom, ötletes volt a cselekményvezetés, nagyon lekicsinylem. Ez nagyszerű volt! *.* Sorra koccantak egymásnak a fejemben a fordulatok. Nagyon élveztem, ahogy Mikael fején (és kezén) keresztül én is megfejthettem a rejtvényt. Következtetések sora arckifejezésekből és testbeszédből, fényképekből, rendszámtáblákból és fafeldolgozó címkékből, listákból, amelyek leírják ki volt ott és ki a gyanús. Én biztos nem tudnék ilyet írni. A két-lépéssel-előrébb-járj fajta gondolkodásom még fejlesztés alatt áll.

Hogy Harriet él, az egész végig világos volt. Talán ennyi kis baki volt az egészben, a körülmények szinte nyilvánvalóvá tették, hogy szó sincs halálról. Ott voltak a bekeretezett virágok is... Tisztában vagyok vele, hogy ez lenne az egyik legfontosabb mozzanat a regényben, és azt akarja, hogy elhiggyem, most egy haláleset rejtélyes körülményeinek feltárásában veszek részt, de ez most nem sikerült, pedig már egy másik bejegyzésben utaltam rá, hogy aránylag hiszékeny vagyok xD

A könyv első felében azt éreztem, hogy sok a mellébeszélés, sok a nem-vagyok-a-témában-érdekelt bekezdés, és ezért elég döcögősen indult be a történet. De aláírom, szükség volt rá, hogy a dolgokat egyszer tisztességesen a reflektorfénybe pakoljuk, mert így rájövünk, hogy az író milyen hozzáértő, és ebből egyenesen következik, hogy egy hozzáértő személytől csakis hiteles történetet kaphatunk.
Nem konyítok az üzlethez, és eddig akármilyen gazdasági folyóiratot nyomtak a kezembe, azt mondtam, köszönöm szépen, nem kérek belőle. Libabőrös leszek a politikától és a hasonló témáktól, habár ez nem akadály abban, hogy néha össze-vissza szidjam a vezetőket ott az ország közepén. De azt hiszem, ez egészséges. Ennyi kell, bár jobban szeretek tudomást sem venni az egészről, mert csak felbosszantom magam.

Sokkolt viszont amit Gottfried és Martin Vanger véghezvitt. Emlékeztetőül szolgált, milyen rohadékok is lakják a Föld nevű bolygót. Ilyenkor ha időlegesen is, de szorul belém némi félelemérzet, és a szokásosnál is visszahúzódóbb leszek.
Ugyanakkor le is nyűgöz, milyen hozzáértéssel és szenvedélyesen tudnak ezek az őrültek vadászni, méghozzá egy nagymacska türelmével, ami elég nagy szó. Beteges, hogy mások azt élvezik, ahogy embertársaik szenvednek, és csak azt! Mert ha netalántán az illető alkalmazkodna, már érdekességét veszti, unalmassá válik, és akkor meg lehet ölni... Szörnyű, de azt hiszem végső soron mindenkiben van egy kis hajlam. Ez viszont már abnormális, az abnormalitás azon típusa, ami nem áll meg kisállatok kínzásánál. Ez a luxushobbi már lassan művészetszámba megy, és ez elgondolkodtatja az embereket. Mindenesetre ez a páros produkált durva dolgokat, amikkel felpezsdítették az eseményeket, és ez jót tett a regénynek.

Amikor a brutalitás érdekfeszítő lesz... Hát, gratulálok, ez egy remek könyv lett, és sajnálom, hogy a Millennium Trilógián kívül már semmit nem fogunk olvasni ettől az írótól... :(

Idézet:
"Egy ember eltűnésének négy oka lehet. Saját elhatározásból tűnt el az illető, és azóta is rejtőzködik. Halálos balesetet szenvedett. Öngyilkos lett. Vagy bűntény áldozata lett."

"Mikael Blomkvist a jó emberek közé tartozott. Időnként ugyan kissé túlságosan előtérbe került az Ügyes Kisöcsi-komplexusa, s ami még ennél is rosszabb, bosszantóan, sőt elviselhetetlenül naiv volt bizonyos alapvető morális kérdések megítélésében. Természeténél fogva elnéző volt másokkal és megbocsátó. Olyan személyiség, aki mindig a körülményekkel és a lélektani tényezőkkel igyekezett megmagyarázni az emberek tetteit, és aki soha nem fogja megérteni, hogy a világ ragadozói egy nyelvet beszélnek. Ha Mikaelre gondolt, feltámadt benne valami védelmezőösztön. Ez máskülönben elég kellemetlenül érintette."

"Henrik Vanger harminchat éven keresztül nyomozott eltűnt unokahúga után. Mikael nem tudta eldönteni, hogy őrült megszállottságnak tartsa-e az idős férfi töretlen érdeklődését vagy az évek során kialakult intellektuális játéknak."

Golden Keyes Parsons - A Napkirály árnyékában

2011-07-07T01:10:00.000-07:00

Ezzel kezdem, mert azt hiszem, ez könnyebb olvasmány, mint az Evernight-sorozat, valamint kielemezni is könnyebb :)

"Az erős hitű hugenotta Clavell család üldöztetéséről és meneküléséről olvashatunk a XVII. századi Franciaországban, a hugenotta-üldözések korában játszódó történetben. A családanya Versailles-ba megy, hogy a királyhoz, XIV. Lajoshoz fűződő korábbi szerelmi kapcsolatára építve igyekezzen mentességet kicsikarni bujdosó, zaklatásnak kitett családja számára. A gyönyörű asszonynak az udvar forgatagában férje és a király mellett újabb hódolója akad egy rendkívüli vonzerejű fiatal udvaronc személyében, akinek sorsa a továbbiakban összefonódik a családéval. A fordulatos regény történései minden családtag hitét próbára teszik és megtudjuk, hogy bár Isten útjai számunkra kifürkészhetetlenek, minden pontosan illeszkedik egy magasabb rendű tervbe, hiszen az emberi szenvedések Isten dicsőségét szolgálják. Hasznos lecke emberi kapcsolatokból: példát kapunk arra, hogyan kell kegyetlen megpróbáltatások közepette is egyben tartani a családot, megőrizni hitünket és szeretetünket."(Forrás: www.moly.hu)

Na, ez egy tökéletes leírása a könyvnek. Igazából nem olyan figyelemfelkeltő, de engem érdekel ez a kor, az a Franciaország, így elolvastam. És aligha bántam meg.

Madeleine elszántan indul Versailles-ba könyörületességet remélve, de számításai tévesnek bizonyulnak. Lajos már nem az a szeszélyes kisfiú, aki még mindig szerelmes a kid Madelein-be - aki immár felnőtt nő -, még ha az emlékeiben úgy is él. Lajos az udvarbéli találkozásuk után csak még inkább üldözni kezdi a szeretett nő családját az asszony engedetlensége miatt, mivel Madeleine nem volt hajlandó beadni a derekát, hogy a király új ágyasa legyen holtomiglan-holtodiglan. Lajos képtelen belátni mi ösztönzi a hugenottákat arra, hogy megtartsák a vallásukat a családjuk élete árán is. Madeleine hároméves kislányát, Evangeline-t zárdába viteti, hogy áttérjen a katolikus hitre, férjét, Francois-t pedig gályarabságra ítéli. No lám, ilyen az ember, ha féltékeny, dölyfös és király egyben? O.O

Amikor elkezdtem olvasni, azt hittem, egész végig kiszámítható lesz :D De nem zavart konkrétabban, mert én mondom, szépen van megírva, korhű, és valós leírást fest elénk az akkori életről. A ruhák, a szokások, a bálok alatti szabad flörtölés, mindennapi élet a falvakban és az ország poros útjain. Lehetőségünk van testközelből megtapasztalni XIV. Lajos kegyetlenségét, és kitalációba foglalt gyengédségét egy gyermekkori barát iránt. Az egyetlen, aki igazán a barátja volt, és nem csak egy talpnyaló. Hihető, csak azt vártam, hogy Lajos többet fog majd benne szerepelni.

Nem egy izgalomtól fűtött könyv, ezt most leszögezem. Amikor már egy kicsit jobban belejöttem az olvasásba, az akkor volt, amikor Madeleine már az udvarban volt, és Lajos felfigyelt rá az esti álarcosbálon, (álarcosbál *-*) - addig csak az előkészületek folytak -, majd futárt szalasztott hozzá egy levéllel, amiben meginvitálta egy találkozóra. Csókocska, bájolgás a kertben, aztán mégsem megy minden simán, mert a király... ő ugye bármit megkaphat. És kezdetét veszik a család hányattatásai.

Akkor azonban meglepődtem, amikor a család megmaradt tagjai Genfbe menekültek, a kislány és a családapa nélkül, és sokáig nem is tettek semmit. Nyilván kétségbeesik az ember, de Madeleine sipítozása már kezdett kicsit sok lenni, elütött attól, ahogy Versailles-ba vonult. Akkor tettre kész volt, majdnem harcias, mint egy anyatigris, mégis azt mondom, kellett bele az a kis "nyavalygós" rész (még ha bosszantó is volt), mert anélkül kevésbé tűnt volna emberinek Madeleine karaktere. Emberekről olvasunk, vagy gépekről?

Bevallom, úgy indultam neki a könyvnek, hogy na, a nőci elmegy a királyhoz, egy-két légyott, és dúl a boldogság, szabad a család és vége mielőtt észrevenném. Nem tudom, miből vontam le ezt a következtetést, de olyan nagyon langyosan kezdődött, hogy azt hittem már nem lesz semmi bonyodalom, és ennyi erővel a könyv lehetne egy történelemkönyv is :D De nem így történt.

Látszik, hogy a könyvet egy elég vallásos ember írta, és a könyv fő mondanivalója talán az lenne, hogy mindannyian egy istenben hiszünk, csak máshogy nevezzük őt, másként képzeljük el a szolgálatát, az Isten iránti hűséget. Soha életemben nem tanulmányoztam a Bibliát, egyetlenegyszer merültem el kicsit jobban a témában, úgy egy éve, barátnőm révén, de nekem nem kellett. Én nem szeretek beilleszkedni ilyen vallási mozgalmakba, nem szeretem, ha megmondják mit kell csinálnom, és mit nem. Hiszek Istenben, de az én hitem csak rám tartozik és senki másra. Attól még ugyanaz az Isten. És ezért nem lenne jogunk bántani egymást azért, amiben a másik hisz.
Ott vannak a melegek - a vallások általában elítélik, én nem. Miért kéne? Nyilván nem azért vagyunk teremtve, hogy boldogtalanok legyünk, vagy tévednék? Ha ők egy másik férfiban/nőben találják meg a boldogságot, hát áldásom rájuk. Mindenki megérdemli, hogy nevethessen...

Nekem átjött a mondanivaló, bár nem mondott túl sok újat. Leginkább az erkölcsre épül a regény - na igen, akkor még volt, bár azt semmiképpen sem a királyi udvarban kellett keresni...

Nagyon megragadott a könyv utolsó lapjain a szerzői jegyzet, hogy ez az első könyve, és hogy az író a saját családfájáról dolgozott, nem csak a múltból, de a jelenből is - a saját fiai, lányai és unokái személyiségének tulajdonságait szőve a történetbe.

Talán itt-ott vártam volna egy kicsit részletesebb leírást a dolgokról, nem azért, hogy hitelesebbnek hasson, hanem hogy egyáltalán el tudjam képzelni. Illetve találtam benne körülbelül két logikai hibát, ami inkább logikai baki ^^" De összességében engem megnyert a könyv. Talán azért, mert rosszabbra számítottam és jobbat kaptam, talán mert több is van benne, mint hinnénk ;)

Idézet
"Majd kiszakadt Madeleine-ből az iszonytató sikoly, amelyet hallott ugyan, de nem tudta, hogy az ő torkából jön. A sikoly, amelyet a börtön, az üldöztetés és a halál állandó fenyegetésének évei alatt elhessegetett, öntudatának mélyére fojtott el. Most végül előtört. Hajdani otthonának égett külső váza verte vissza a hangját; tető és ajtók már nem voltak, a még álló kőfalakon a fekete korom gyászos ujjak rajzolataként rakódott le."

Nicholas Sparks - Veszélyes kanyar

2011-07-07T00:58:00.000-07:00

Jó volt, de nem olyan eget rengetően, hogy hajbókoljak előtte :)

Ez egy nagyon picike, rövid regény, de ezt találtam itthon, és éppen Nicholas Sparks-ra szomjaztam, akitől semmit nem találtam legutóbb a könyvtárban, szóval úgy álltam hozzá, hogy ez is megteszi, arról nem is beszélve hogy a leírás elég ígéretesnek hatott, valamint az első mondat, ami egy szép idézetnek is megfelel, rányomta a bélyeget a hangulatomra és a könyvvel kapcsolatos előérzeteimre:

"Hol kezdődik valójában ez a történet? Az életben ritkán fordul elő, hogy valaminek tisztán látszik az eleje – az a pillanat, amelyre visszatekintve azt mondhatjuk, akkor kezdődött minden. Mégis vannak pillanatok, amikor a sors keresztezi mindennapi életünket, és olyan eseményeket indít el, amelyeket nem láthattunk előre."

Nem hittem volna, hogy a fő motívum végül is a feleség halála lesz, és legkevésbé számítottam rá, hogy ilyen krimi-szerű nyomozós játék is része a felépítésének, amiben ki kéne találni, hogy ki is a bűnös. Nekem ez sose jön be, akárhogy következtetek xD Még ha túlteng is bennem az adrenalin és pörögnek a gondolataim sem jön össze, sajnos.

De talán jó is ez így, ezektől a percektől izgalmas egy könyv :)

Tetszett, de nem hiszem, hogy mélyebb nyomot hagyott volna bennem, plusz alig 120 oldal az egész :) Az emberi élet, és véletlenszerű kapcsolatuk kialakulásának regénye ez. S azok a kapcsolatok talán már végigkísérik majd az életünket. Mindig van néhány érdekes fordulat, ez bizonyítja, hogy az ember a legkiismerhetetlenebb élőlény a Földön :)

Kanehara Hitomi - Önregény

2011-07-07T00:29:00.000-07:00

Több, mint egy japán lány sipákolása, aki valahol megrekedt a felnőtt- és gyermekkor között: lelketlen aktusokba hajszolja magát, vagy kényszerítik mások, amit gyakran már nem is kényszerként él meg, de gyerekként gondolkodik.

Nem hétköznapi regény egy lányról, aki a saját haláláról vizionál, aki megrögzötten hisz abban, hogy az emberek csak őt akarják megölni, és aki már 15 évesen bukott harcosok levágott fejeit látja bármerre is néz. Kicsavart, nyakatekert, centrifugázott történet. De van értelme, nekem ne mondja senki, hogy nincs...

Színtiszta pszichológia az egész. Folyton azon töprengtem, hogy miért, milyen események folytán lett ilyen a főhős személyisége? Egy bizonyos ponton túl már engem is kezdett idegesíteni ez a kétes játék. Aztán szépen adagolva megkaptam a választ a kérdéseimre. Szülők, akik csak a gyerek miatt nem váltak el, pocsék gyermekkor, rossz társaságokba való keveredés.

Eleinte azt hittem, hogy Rin fokozatosan megőrült az évek során, de saját magát meghazudtolva mutatja meg, hogy képes tisztán is látni, én van néhány intellektuális megnyilvánulása. Teljességgel beszámítható, ha az ember tudja, hogy kezeljen több millió személyiséget egy emberben. Ilyen nincs, erre senki sem képes. A dolgok cafatokra való szedése és kielemzése, ez az egész csak pótcselekvés számára. A fülszövegben megemlítik a lelketlen szexet... Jóformán az egész egy prostituáltról szól, csak nincs ez így konkrétan kimondva O.O

Megadtam neki az 5 csillagot molyon, mert zseniális, ahogy az elkallódottság érzéséről és a lelki traumákról ír, méghozzá úgy, hogy felrúg minden szabályt. A könyvet a végéről kezdjük el olvasni, Rin 22 éves korától a 15 felé haladva. Ha 15 éves korától kezdtük volna olvasni a regényt, nem lett volna olyan lebilincselő a hatása, mert már itt érződik, hogy egy megtört, érdektelen emberről "fog szólni" a könyv, akinek esélye sincs megérteni, mit miért csinál, és közben nagyon is képes irányítani az embereket maga körül, hogy azok az ő javára tegyenek.

Úgy is felfoghatjuk, hogy a regény egy in medias res, azaz a dolgok közepébe vágó kezdéssel rendelkezik, és csak azután derülnek ki a pontos körülmények, és a miértek. Végig ugrálunk a cselekményben. Hogy hol vagyunk és milyen napszak van, az nem mindig nyilvánvaló. Furcsa, de a regényt semmiféle külső tényező nem bolygatja. Egyedül a szereplők kuszálják a szálakat. Ugye a számító Rin, és az éppen aktuális hímnemű, akivel együtt van. Család, haverok. Ha már emberekrő beszélünk, érzelmekre asszociálunk. Pedig itt az egyedüli érzelem a bizonytalanság, a hovatartozás kérdése, a félelem a kirekesztettségtől, a bizonytalanságról, hogy mit hoz a holnap. Bizonytalanság. Ez a kulcsszó.

Ahogy a fülszöveg írta, ez egy regény csupa olyan emberről, akik saját félelmeik rabszolgái. Mindenki be akar illeszkedni a társadalomba valamilyen módon, de sajnos nem mindenki passzol a nemzeti kirakósba. Rin élete így születésétől fogva lefelé tart a lejtőn szülei kényszeredett házasságából kifolyólag. Már mindjárt érthetőbb, hogy képes valaki ilyen paranoiás és kibírhatatlan, hisztis nőszeméllyé válni.

A borító... Mivel ennek a regénynek súlya van a maga 237 oldalával, így nyugodtan kijelenthetem, hogy a koffer is csak egy tűnő motívum benne.

Összességében ez egy kitűnő munka, csak ajánlani tudom.

Idézet:
"Mindig figyelem az embereket. Ha alaposan megvizsgálom őket, olykor még azt is meg tudom jósolni, hogy mikor fognak meghalni. Na jó, ez nem igaz. Azaz mégis. Vagyis mivel csak gondolom, és senkinek nem beszélek róla, ezért se nem igaz, se nem hazugság."

"Sin is gyakran mondogatja nekem: „Rin, te saját magadon kívül senkit nem tekintesz embernek.” "

"– Hajtós napom volt, váratlanul becsúszott három megbeszélés is.
– Akkor a kutyuska is derekasan kitett magáért?
– Én nem vagyok kutya.
– Tudom, én vagyok a te kutyuskád.
– Jobban örülnék egy szófogadóbb, engedelmesebb kutyának.
– Nem hiszem el, hogy még ennél is többet kívánsz tőlem!
– Csak hogy szófogadóbb és engedelmesebb legyél.
– Hiába is kívánsz ennél többet tőlem! Ennél jobban nem tudlak szeretni.
– Nem szerelmet akarok, csak egy kis szófogadást, engedelmeskedést.
– Hogy mondhatsz nekem ilyet?
– Aki szeret valakit, törekszik megadni, amit a másik kíván.
– De te engem akartál. méghozzá olyannak, amilyen vagyok.
– Mert régen szófogadóbb és engedelmesebb voltál.
– Csak nem azt akarod ezzel mondani, hogy szeszélyes lettem?
– Szófogadóbb voltál. Sokkal.
– …most is szófogadó vagyok."

Cecily von Ziegesar - Bad Girl

2011-06-26T09:30:00.000-07:00

Tartottam egy könyvletöltős délutánt, hogy gyarapítsam elektronikus mini-könyvtáramat, és valahogy így keveredett közéjük ez is. Molyon már ezelőtt is szemeztem vele - bár már fogalmam sincs, hogy találtam rá -, de amikor felmerült bennem az ötlet, hogy keresni kéne valami izgalmas éjszakai olvasmányt, miután már kiállt a hátam és a nyakam az íróasztal melletti görnyedéstől, és már csak kényelmesen feküdni akarok és olvasni, ennek a címe ugrott be legelőször. Az író nevét mondjuk el kellett ismételnem úgy négyszer, mire sikerült megjegyeznem :'D
Mivel nem volt vészes a leírás, és a borító alapján a könyvet is - első ránézésre - inkább gyermekirodalomhoz soroltam volna, úgy voltam vele, legyen, nem is kell éjszakára semmi nehéz olvasmány, egy kis szórakoztató irodalom bármikor megteszi.

Először is, vonatkoztassunk el attól, hogy most az amerikai felső tízezer, tinicsitrikről szóló könyvet tartunk a kezünkben. Ugorjunk.

Fiúk és lányok, New York, fényűzés. Témának nem rossz :D
Valami félelmetes az írásmód, ahogy ez a könyv meg lett alkotva. Magának a könyvnek az összetétele, a gondolatmenete. Eleinte nyersnek tűnhet, (és akkor a trágár + édi-bédi kifejezéseket még nem is említettem), de szerintem megszokható. Tudatosan vannak bolygatva a szálak és kiszámíthatatlanok a cselekmények, ez viszi előre a történetet és ezért nem válik unalmassá. Azt hiszem, ez a legjobb tulajdonsága a könyvnek, mert ahogy itt, az életben is rögtönözni kell. Nincs időnk azon filózni, hogy egy adott szituációra hogyan reagáljunk. Ennek ellenére azt mondom, kell hozzá gyomor.

A leírás úgy tűnhet, mintha ez valami varázslatos tündérmese lenne, de ez ne tévesszen meg senkit. A kötetben kizárólag olyan helyzetek és szereplők vannak felvázolva, amik akár velünk is bármelyik nap megeshetnek, akikhez hasonlók akár nap mint nap elsétálhatnak mellettünk, vagy utazhatnak velünk a villamoson. Nincs benne semmi szédítés vagy lódítás, sajnos vagy nem sajnos, de ebben a könyvben áll a teljes igazság, tabuk nélkül, feketén-fehéren, a mai fiatalságról.
Ugyanez történik szinte mindenütt a világban. Ahogy ezek a lányok viselkednek egymással, amilyen kegyetlenek és agyafúrtak tudnak lenni annak érdekében, hogy valaki más hírnevét a földdel tegyék egyenlővé, az már aligha tűnik emberinek, de nem kell meghökkenni az ötleten, a történet nagyon is reális, és ezt többek között onnan is tudom, hogy mozgok ilyen körökben, és szoktam beszélni ilyen típusú lányokkal.

Nem is kell túl messzire mennem, hogy találkozzam velük, elég, ha körülnézek az osztályomban. Azt mondtam, próbáljunk meg elvonatkoztatni azoktól, akikről a könyv igazán szól. Tudom, hogy naiv vagyok, és hogy hülyeség mindenkiben megbízni, én mégis ezt teszem egészen addig, amíg az illető nem okoz nekem csalódást. Az emberek olyanok, mint a könyvek - felfedezésre várnak, barátokat akarnak, akik foglalkoznak velük. Azt vallom, hogy egy ember sem velejéig romlott. Mindenkiben kell, hogy valami jó legyen. Talán mélyen el van ásva, de szánni kell rá időt, hogy megtaláljuk.
Tapasztalataim szerint a Blair Waldorf-féle lányok sem természetüknél fogva gonoszak, hogy csak így egy szóban összefoglaljam a magatartásuk lényegét. Ezzel a sebezhetetlen-vagyok feelingű lázadással csupán fel akarják magukra hívni a figyelmet, megmutatni a világnak, hogy ők erősek, és nincs olyan körülmény, amely ezt meg tudná változtatni, de akár csak kérdőjelezni is. Igazából csak arra törekszenek, hogy tudassák velünk, ők is érnek valamit. Még ha a legtöbbször nem a helyes módját választják is ennek.

Beszéltem az osztályomból ilyen lányokkal, pedig azt hittem, szóba sem állnának velem, amennyire fennhordják az orrukat. És pedig meglepődnétek, milyen okosak, és milyen hétköznapi dolgokról el lehet velük beszélgetni értelmesen. Beszéd közben rá lehet jönni, hogy ez csak egy páncél, ami a védelmi stratégiájukba tartozik.
Az egyikőjük tudja, hogy könyvmoly vagyok, és órán odajött hozzám, és azt mondta, a múltkor látott nálam 3 könyvet, nincs nálam véletlenül most is valami, amit oda tudnék neki adni, hogy elüsse az időt? Hogyne lett volna ^^" És úgy görbüljek meg, szívesen adtam oda neki.
Nem ismerem a múltját, nem igazán tudom honnan jött és ki ő, és bevallom, három év alatt nem is igazán törekedtem arra, hogy ezen változtassak. Mégis valahogy szimpátia ébredt bennem iránta. Mert mi van, ha őt is érdekelnék a könyvek? Mi van, ha csak nem volt rá lehetősége, hogy könyvek lapjait forgassa? Mert mondjuk túl elfoglalt, ott a családi háttér, és számtalan olyan ok, amit meg sem tudnék fogalmazni, vagy el sem tudnék képzelni.

Ezzel csak oda akarok kilyukadni, hogy láttam erről a könyvről néhány értékelést, és nem egy ember akadt fenn azon, hogy "felső tízezer = sok hülye picsa". Nem szabadna őket így kezelnünk, mert nem hinném, hogy rászolgáltak. Aki így viselkedik, annak általában nyomós oka van rá, vegyük csak példának akármelyik lányt vagy fiút a regényből, akiket a családjuk mind elhanyagol, és szabad kezet kapnak alkohol- és drogfogyasztás terén. Egy igazi szülő nem ilyen. Nyilván előhozakodhatnánk azzal, hogy a világ rohan, nincs időnk egymásra... De ha már így állunk, szívesebben fognám a világot, összegyűrném és a kukába hajítanám...

Azt hiszem elég ennyi a prédikálásból. Csak szerettem volna felhívni rá a figyelmet, hogy nem kéne ilyen szűk látókörűnek lennünk, de ez csak magánvélemény...

Nekem azért érdekes volt látni, hogy milyen reakciókat hoznak ki egymásból a szereplők, és az is megmutatkozik, hogy nem mindenki olyan reménytelen eset. És itt akár Serenára is célozhatok ;)
Nate karaktere olyan sekélyes, és olybá tűnt, nincs is konkrétan saját akarata, mert mindenki az orránál fogva vezeti. Hol az agya? Ágyéktájon.
Dan egy hétköznapi jellem, akinek a személyisége nincs úgy eltorzulva, mint annak a társaságé, akikhez húga, Jenny úgy vágyik. Neki már nem csak saját akarata, hanem véleménye is van a dolgokról (ezt teszi, ha olvas az ember ;)), ami sosem hátrány. Ugyan hajlott felé, hogy a Serenával kapcsolatos pletykákat elhiggye, de belül azért mégis tudta, hogy nem sok valóságalapjuk lehet. Bizonyíték, hogy a pletykák hamisak: Serena viselkedése a fiúval :)

Természetesen a titokzatos Bad Girl-ünkről sem feledkeztem meg. Mocskos kis dög, az biztos, de mégis van benne valami, ami a talpnyalóit vonzza, és ami engem illet, igazán kíváncsi lennék már rá, mire fel ez a nagy felsőbbrendűség-érzet (tudat?!). Sokat nem tudok róla mit mondani, mivel halvány lila gőzöm sincs, kire gyanakodhatnék, de valószínűleg még korai lenne ujjal mutogatni akárkire is, mert az írónő talán még bele sem vitte igazán a figuráját, csupán egy fantom körvonalazódik.

Szóval le a kalappal az írónő előtt. Zseniálisan van megírva, nem a nyelvezetére gondolok, hanem az egész stílusra. Olyan, mintha több lenne egyszerű beleélésnél, színészkedésnél, de persze nem akarom én lehurrogni az írónőt :'D Semmi felszínes dolog, lényegre törő, és nem beszél félre, képes fenntartani az érdeklődésemet. Függő lettem, egyszerűen letehetetlen. Sokan írtátok, hogy csalódás a sorozat után. Ebben az esetben nekem előny, hogy nem láttam a Gossip Girl-t :D

Danielle Steel - Ha a háborúnak vége

2011-06-24T04:48:00.000-07:00

Ez a könyv egy kellemes csalódás volt számomra :)

Szép könyv volt, ennyi kavarog most a fejemben a sok drámai fordulat után. Sok apró ember, porszemek a világegyetem homokjában. Két nagy ország, lábnyomok a homokban. És valami magasabb rendű erő, amit szerelemnek nevezünk, és amiről úgy hírlik, mindent képes áthidalni. Ez a könyv ékes példája annak, hogy milyen töretlen tud lenni az emberi hit, ha szerelmes. Még a háborús időszakok alatt is...

Ezt az írót anyukám ajánlotta. Azt mondta, ez az írónő nagyon szép romantikus regényeket ír, és nagyon híres. Meg is vett három könyvet tőle, de engem ez foglalkoztatott a leginkább, mivel ez szól Japánról, japán emberekről (tudniillik, imádom Japánt szőröstül-bőröstül x3).

Az eleje kicsit fura volt, mintha túl hamar, túl eseménytelenül estek volna szerelembe egymással, Hiroko és Peter, a két főszereplő. Talán azt vártam, hogy részletesebben írja meg a szerelem kifejlődését - mivel engem az foglalkoztat a leginkább -, hogy mélyebb benyomást tesz majd rám, ennyit hiányoltam összesen. Egyedül ez az, amin úgy alakítottam volna még.

De aztán minden elrendeződött. Szépen van érzékeltetve az idő múlása is - ami szerintem nem a legkönnyebb feladatok egyike -, az a négy év, amit a regény felkarol. Azt hittem valami csöpögős, nyálas maszlag lesz az egész, helyette tudósításokat kaptam a háborúról (még ha utálom is a háborús/politikai témájú könyveket) és japán embereknek kijelölt elkülönítő táborokban is barangoltam, de az írónőnek sikerült úgy fogalmaznia, hogy mindez női szemmel is élvezhető legyen, és ennek örültem :)

Sajnos megvoltak a háború áldozatai is, és röpke 10 oldal erejéig azt hittem, Peter is odavan, mivel a regény utolsó lapjain már 14 hónapja eltűnt. De ez az újbóli egymásra találás, ez a befejezés nekem nagyon tetszett. Nem kiemelkedően jó könyv, de jó, és örülök, hogy elolvastam :) Köszönöm Anyu <3

Claudia Gray - Hourglass - Homokóra

2011-06-24T04:24:00.000-07:00

Kicsit megkésve ugyan, de itt van... Nem akartam tovább húzni, mert jobb véleményem úgysem lesz róla...

Sajnos nekem nem jött be. Az eleje lagymatag, a közepén megmutatja az írónő, hogy tudna írni, és amikor kezdeném komolyan venni:
„Soha… soha többé… soha többé ne szólj hozzám!” – mondja ezt Bianca Balthazarnak, amikor Lucas meghal. Nevetséges. Már kínomban nevettem, hogy ezt ha akarta volna se tudta volna jobban elszúrni. Ez volt az a pont, ahol leírta magát előttem a könyv, és nem hiszem, hogy a negyedik rész sokat lódítana a kiábrándultságomon és szimpátiámon.

Őszintén, látszik, hogy voltak jó napjai az írónőnek a regény írása közben, de... De nem tudok rá mást mondani, mint hogy zavaros az egész, és végig az járt a fejemben, hogy egy ilyet én is össze tudnék dobni, nekem miért nem ajánlja fel valaki, hogy kiadják a könyvemet? Az első könyvhöz képest jobb. Jobbak a leírások, de nem éreztem azt, hogy ez a történet stabil lábakon állt volna. Hogyan lehetnének önálló gondolataim olvasás közben a könyvről, ha minden poént egyből lelő az írónő, és semmi rejtélyes vagy szokatlan nem történik. Jó, egyéni vélemény, kinek mi a meglepő. Aranyos ötletnek találtam az elköltözést együtt, de azt is sokkal jobban meg lehetett volna oldani ehelyett a felszínes ismertető helyett, hogy itt dolgoztak meg ott, ezt meg azt csinálták, Bianca "beteg" lesz, Lucas titkolja, hogy feketemunkásként dolgozik. Titkolóznak össze-vissza egymás előtt. Akkor hol a nagy bizalom? Meg ha tényleg úgy szeretik egymást, minek kell itt drámázni, hogy nem mondom el, mert óvni szeretném a másikat, és mert így látom jónak. Ez a hamis őszinteség valahogy alapjában nem passzol a kirakósba... Nehezemre esik elhinni, hogy őket tényleg egymásnak teremtette a sors, mert amit Bianca levág... Egyfolytában azon szörnyülködik, hogy ő semmit nem tud Lucasért tenni, ő túl gyenge. Lucas meg okosabb, talpraesettebb srácnak tűnik, aki nem is tudom, miért áll le egy ilyen lánnyal... Balthazar karaktere tetszett talán a leginkább, de neki is vannak érdekes húzásai...

Az elsőtől jobb, igen, de minden máshoz viszonyítva… pocsék. Nem tetszett, nem tudom, hogy csak én vagyok ilyen finnyás és válogatós, én teszem-e ilyen magasra a mércét, és nekem szöknek-e az égig az elvárásaim, de ez… borzalmas volt. Inkább volt fanfiction szaga ismeretlen karakterekkel, mint könyv szaga. Mondhatnám, hogy egy kezdő írótól nem rossz, de nem akarok hazudni.

P. C. Cast and Kristin Cast - Megjelölve

2011-06-14T07:38:00.000-07:00

Hajnal kettőkor fejeztem be, és az elemlámpámat már alig tudtam tartani normálisan, hogy lássam is amit olvasok. De tudni akartam, mi lesz ebből az egészből...

Szóval ez is ki lett végezve. Az első gondolatom az volt a könyvről, hogy ez nem is vámpírokról szól, hanem boszorkányok és vámpírok keresztezett fajáról - csalás, nem ez állt a hátlapon!

Tulajdonképpen teremtettünk egy új vallást a vámpíroknak is, ami talán kicsit groteszknek tűnhet a vámpírokról eddig kialakult képhez viszonyítva: erősek, nem éreznek - vagy csak nem akarnak, megnyúlt szemfogak, kegyetlen hidegvér és a "leszarom" tabletta.
De a szereplőink bizony bőszen tartják az egymás után következő szertartásokat, köszönetet mondanak Nüxnek, az istennőjüknek és a négy elemnek, amiért segítik az éjszakai lányainak és fiainak életét - bizony, életét. Mikor kiderült, hogy vannak főpapnők, kicsit, hogy is mondjam... zavarba jöttem xD Az írók teljesen átdolgozták a vámpírok egész lényét. Színtiszta fantázia az egész, de mivel minden magyarázat logikusnak hat, hihető lesz a történet, még az amazonokkal is. Bár kicsit szokatlan volt első olvasásra ez az átértelmezés, de nem nehéz belerázkódni az itteni szokásokba. Jön a nyomkövető, aki megjelöli Nüx istennő választottjait, így halaszthatatlanná válik az iskolaváltás, az Éjszaka Házába való költözés. Meglepett, hogy itt is úgy él a társadalom, hogy tisztában vannak a vérszívók létezésével. Ez egy jó pont (True Blood) ^.^ Többek között díjazom, hogy nem tör ki a fokhagyma- és szenteltvíz-frász. Ezek az apróságok egyébként jól mutatnak egy vámpírregényben, ha tudja őket használni az író. De az igazság az, hogy ezek már olyan elcsépelt fogalmak lettek.

Voltak vicces pillanataim is ezzel a könyvvel, mint például amikor kiderült, hogy Shania Twain is vámpír :'D A legtöbb ember, aki ezt a könyvet olvasta, szerintem nincs is tisztába vele, hogy ki is ő. Na de én ismerem anyu jóvoltából, és beugrott egy videoklipje, és ahogyan azt énekli: "I will love again". Csak belegondoltam, hogy mi lenne, ha tényleg vámpír lenne... xD A másik Zoey új legjobb barátnőjének a tájszólása, ahogy felcsendült a fülemben... x)

Zoey karakterét azt hiszem szeretem, de nem vagyok benne egészen biztos, ha közeli ismerősöm lenne (mondjuk egy szomszéd az utcából, vagy egy osztálytárs), akkor is jóban lennénk-e :'D Talpraesett lány, legalábbis általában tudja mit kell tenni, és mérsékelten nyávog, hogy most éppen mit kellene tennie. Néha azonban kifejezetten frusztrált, hogy akkor is káromkodik, amikor a szöveg és a mondandója anélkül is tökéletesen megállná a helyét. Mentségére legyen az íróknak, ez csak kétszer-háromszor fordult elő. A Zoeybird meg tök aranyos becenév lehetne, de valahogy nem tudtam összeilleszteni a nevet a gazdájával. Ahhoz túlságosan felvágták a nyelvét a kis vámpírpalántának ^^" Kayla egy kétszínű dög, én nem tudtam volna magam türtőztetni, minimum fennhangon megmondtam volna neki a magamét, hogy kivel lógjon és merrefelé meresztgesse a szemét :') A nagyi, mint pozitív hős, aki jótékony hatással van a főhősünkre nem rossz ötlet, de nekem túl bölcs volt. Túlságosan sokat tudott: a szellemek és önmaga megtisztítása (nem külsőleg, kiscicám), ez az egész cseroki dolog elvette a nagymamás báját. Nyilván kell valaki, akihez futunk, ha nem minden úgy megy, ahogy elképzeltük, de ez már nem az a megnyugtató, nagymamás karakter, aki megvigasztal. Személy szerint nekem furcsán jött le, de igyekszem ezt kompenzálni azzal a tudattal, hogy Zoey eddig is természetfeletti erőkkel volt körülvéve...

Összességében szórakoztató regény volt, és szerettem is olvasni, attól függetlenül hogy semmi komoly nem történt benne. Inkább leírás volt erről a világról, körbetapogatóztunk, és rájöttünk, hogy Aphrodité nagyon nem áll egy súlycsoportban Zoey-val, így a második kötetre várható egy új főgonosz ^^

Folyt. köv.

Libba Bray - Rettentő Gyönyörűség, Lázadó Angyalok

2011-06-13T12:22:00.000-07:00

Tádámm! Libba Bray első könyvei!

Rettentő Gyönyörűség:
Amennyire kétkedve indultam neki (mert tudni kell, hogy kétkedve indultam neki, mert könyvválasztás terén is nagyon válogatós vagyok és mert nem lehet nekem csak úgy ajánlgatni akármit - tudom, szóismétlés xD), olyan felfokozott kedvvel és izgatottan fejeztem be.Először folyton azon voltam megakadva, hogy a borítón lévő csajnak görbe az orra, és miért görbe? És hogy ez lenne a főszereplő? De én a főszereplőt máshogy képzeltem el! Hiszti befejezve.

A kezdeti nehézségeket leküzdve hirtelen Indiába csöppentem. (Jajj ne! Rossz tapasztalatok indiai származású... khm... "úriemberekkel" folytatott beszélgetésekből kifolyólag. Egy tanács: ne beszélj, ne lépj kapcsolatba, ne jelölj vissza egy arab vagy indiai származású emberkét sem facebookon, se sehol máshol. A figyelmeztetésemnek köze sincs a rasszizmushoz, csak tudom, hogy mind perverzek, és ha egyet visszajelölsz, csőstül jön a baj... Nem érdemes tűt keresni a szénakazalban. Itt nem.)

Tehát India. Lenyűgözően lett bemutatva az utcák hangulata, a szabadtéri piac, a vásárlókat szórakoztató bűvészek sokasága. Szépnek tűnt, varázslatosnak, és a főhősnőnket csak érdekesebbé tette, hogy élete nagyobbik részét itt kellett leélnie. Aztán minden olyan hirtelen megtörtént, Gemma anyját meggyilkolják, és csak több tucat kérdés marad utána, ami végigkíséri nemcsak az első regényt, de a másodikat is, gondolom, a harmadikkal sem lesz ez másképp. Maga a történet talán Alyson Noel, Halhatatlanok sorozatára (Evermore, Blue Moon, Shadowland) emlékeztet, azzal az eltéréssel, hogy az emberek emberek, akiknek nincsenek különleges képességeik, kivéve ha a varázslat keresztül nem folyik rajtuk. De mindkét regény mozgatórugója egy olyan hely, ami a világok között, a dimenziók rengetegében helyezkedik el valahol. Valahol, ahol minden lehetséges.

Gemma, aki különcnek számít Indiában töltött múltja miatt a viktoriánus Anglia híres leányinternátusában. Ann, az okos, kinek egyetlen öröme az éneklésben rejlik, s aki szépség után áhítozik, hogy végre befogadják és szeressék, nincstelensége ellenére is. Felicity, az admirális lánya, a tökéletesen kegyetlen, akinek mindene megvan és mégsincs semmije, s akinek egy szégyenfolt éktelenkedik a múltján anyja hűtlensége miatt. Pippa, a jégkirálynő gyönyörű barátnője; örök álmodozó, aki még hisz a romantikában, és akit az nyomaszt a leginkább, hogy az anyjáék egy nagypapa korú, pocakos úrhoz akarják feleségül adni.
Eme négy lány, négy egyedi személyiséggel megáldott lány története összefonódik Gemmán keresztül, aki érkezésével felkavarja az állóvizet. Gemma titokzatos látomásai és Mary Dowd titkos naplója hamarosan eljuttatja őket a Birodalmakba, Kartik figyelmeztetése ellenére is. Rendszeresen visszajárnak, mert felüdülést jelent számukra, hogy gondjaikat épp egy pillanatnyi időre eldobhatják. A Birodalmakban töltött idő a reális világban alig egy pillanat, máshogy ezt nem is lehetne elképzelni. Furcsán is jönnénk ki, ha a Birodalmakban őzike módjára szökkennének a lányok, ideát pedig járókeretre lenne szükségük.

Lassan fény derül mindenre, kiderül, ki is az a Kirké, mi is a Rend. Nem kezdem el hosszabban taglalni, arra most se időm, se energiám, és senkinek a könyvről felállított illúzióit nem akarom lerombolni. Ez egy csodálatos regény, a túlzásokat mellőzve is, és amikor végre beindul, az ember képtelen abbahagyni, mert minduntalan többet akar belőle. Kartik és Gemma szerelmi szálát viszont kicsit vérszegénynek találtam, jó, nem egy romantikus regény, hanem egy elegáns rémregény, de ami késik nem múlik ;) Bízom benne, hogy ennyi huzavona után csak összehozza őket az írónő :) A regény sajnos vagy nem sajnos, de azzal zárul, hogy Pippa meghal. Nem éppen dalolva, de önként, mivel a terv, amit Gemmával kidolgoztak leendő férje elhajtására kudarcba fulladt. Pippa képtelen lett volna elszakadni a lányoktól, a Birodalmaktól, ahol a hercege mindig várja, és bókokkal halmozza el...

Lázadó angyalok:
A történet ugyanott folytatódik, ahol abbamaradt. A lányok újra ellátogatnak a birodalmakba drága barátnőjükhöz, Piphez. Itt egy kisebb fordulat van. Pippa ugyanis elhajtotta a hercegét, mert az túl papucs volt. Ilyenkor önkéntelenül is felmerül az olvasóban, hogy akkor most hiába halt meg? Vagy két hét boldogságért evett a birodalom bogyóiból, hogy örökké itt maradhasson, és örökre lemondjon a bálokról és nem utolsó sorban a saját életéről? Nem egy nagy mozzanat, és tulajdonképpen egyetértek Pippel, csak nem számítottam rá. Mondjuk ezeknél a könyveknél felesleges bármit is számítgatni ;)

Az Erő (Felicity), a Dal (Ann), a Remény (Gemma) és a Szépség (Pippa) újabb kalandjai ebben a különös könyvben. Nos, ennek a könyvnek a nagyobb része már Londonban játszódik az ünnepek idején. A három lány megszervezik, hogy valamilyen módon egymás közelében lehessenek a szünidő alatt, így Felicity magával viszi Ann-t, akiről mindenki azt hiszi, hogy az orosz trónörökösök egyikének leszármazottja, így mindenki nyájasan viselkedik vele és igyekszik a kedvében járni. Kartik megbízást kap a Raksanától: Gemma bizalmába kell férkőzzön, akár udvarlással is, ha kell, és utasítani a lányt, hogy kutassa fel a Templomot a Birodalmakban, minden varázslatok helyét, hogy azután a Raksana nevében megkösse a varázslatot, majd meg kell ölnie Gemmát. Tulajdonképpen az egész regény (500 oldal) azzal megy el, hogy a lányok a Templomot keresik. Útjukon felfedezik a Gorgót, a vízi nimfákat, a kentaurokat, a pipacs harcosokat és az érinthetetleneket. Szeretem, ha valaki új varázslényeket alkot új tulajdonságokkal, és ha ezt képes jól ki is vitelezni, az már megéri az öt csillagot :) Feltűnik Simon, aki érdeklődést mutat Gemma irányába, aminek az okát Gemma képtelen megfejteni. Egyszer faképnél is hagyja, pedig ő gazdag, neves úriember, akihez még férjhez is tudna menni. Mindössze annyi szépséghibája van, hogy nagy nőcsábász hírében áll. Simon szála elvarratlanul marad ebben a regényben. Ahogyan Kartiké is. De én úgy érzem, még Pippával is fog történni valami, lehetetlennek hat, hogy az egyik főszereplőt így kivegye az írónő, még ha a második kötetben már nem is volt annyira kihangsúlyozva a jelenléte. De azok az utolsó fejezetek sejtetni engedtek valamit. Pippával még találkozni fogunk, de akkor már nem, mint barátok, hanem mint ellenségek; és elvonult oda, ahol még befogadták - valami ilyesmi volt a megfogalmazás. De szerintem ebből nem derül ki konkrétan, hogy végül is átkelt, vagy Kirkéhez csatlakozott...

Szóval visszafojtott lélegzettel várom, hogy a harmadik könyvet is a kezemben tarthassam :) Ezt a sorozatot biztosan meg akarom venni <3

Idézet:

"Odabiccentenek, én pedig barátságos mosollyal, de összeszorított szájjal fogadom. Tekintetük a kelleténél egy picit tovább időzik rajtam, mire elkapom a pillantásomat. Különös érzés, hogy így néznek rám. Kívánom is, félek is tőle egy kicsit. Nagy ereje van ezeknek a futó pillantásoknak, de nem tudom, mi van a túloldalon, és ez megijeszt. Hogy lehet az, hogy készen is állok, meg nem is a férfiak eddig ismeretlen világára? "

"Felicity és Ann szemében a birodalmakba jutás eszköze vagyok.
Nagymamának olyasvalaki, akit alakítani kell.
Tom szemében a húg, akit el kell viselni.
Apának jó kislány, akit mindig csak egy lépés választ el attól, hogy csalódást okozzon.
Simon számára egy megfejtésre váró rejtély.
Kartik számára végrehajtandó feladat.
A tükörképem visszanéz rám, és bemutatásra vár.
Szervusz, te tükörben látható lány! Gemma Doyle a neved, de fogalmam sincs, valójában
ki vagy."

"Amikor belépünk a bálterembe, minden megváltozott: a színek teltebbek, a fény ködösebb. A zöld tündér folyékony tűzzé olvad, ami úgy kering az ereimben, mint a pletyka, ezer angyal szárnya, a legélvezetesebb titok, amiben valaha is részem volt. A teremben csodálatosan elmosódnak a színek, a hangok és a mozgás, a hölgyek keményített szoknyájának a suhogása összeolvad felékszerezett testük zöldjeivel és kékjeivel, ezüstjeivel és borvöröseivel. Az urak felé hajlanak, majd ismét elfordulnak, mint a tükörképek, amelyek összecsókolóznak, majd szétrebbennek, összecsókolóznak és szétrebbennek.
A szemem, úgy érzem, nedves és gyönyörű. A szám duzzadt, mint egy nyári gyümölcs, és csak mosolyogni tudok, mintha mindent tudnék, amit csak tudni lehet, de képtelen volnék belekapaszkodni. Simon rám talál, felkér, és hallom, ahogy igent mondok."

Carlos Ruiz Zafón - Angyali játszma

2011-03-22T11:52:00.000-07:00

Mi más is lehetne az első könyvem itt, ha nem az Angyali Játszma? Sajnos csak később tudtam meg, hogy ez A szél árnyékának a folytatása lenne, de igazából ez nem egy életbevágóan fontos szempont. A történet ugyanúgy megállja a helyét egymagában is, és olyan szépen nézett rám az iskolai könyvtárunk "új könyvek" polcáról, hogy nem tudtam otthagyni. Életem egyik legjobb döntése volt!

Azt mondják, mindenkinek van egy amolyan "kedvenc könyve", hogy amikor csak megemlítik a szót, könyv, ez ötlik legelőször az ember eszébe. Nyilván ennek is megvan a magyarázata, ez meg ez tette rá a legnagyobb benyomást blablabla. Nekem eddigiekben ez bizonyult a legeslegjobbnak. Miközben olvastam, lezárult az egész külvilág, nem hallottam és nem láttam. Én magam is Barcelona utcáin bolyongtam. Talán azt gondolod, ezt borzasztóan sablonosnak tűnik. Nos, én is így látom. Bevallom, sok könyvre húzták már rá ezt a maskarát, és én ugyanebbe a csapdába estem, amíg meg nem tudtam, hogy mi számít igazán értéknek. És a térdemre csapva azt mondtam, na ez az! Ez kell nekem, ő igazi író, olyan, akire méltán néz fel a közönsége, ő lehetne a példaképem! Lenyűgözött a barangolás az élményei és tapasztalatai között. Azt hiszem, akkor ismerhetünk meg valakit a legjobban, ha elolvassuk egy, vagy akár több könyvét. Első hallásra ez az állítás badarságnak tűnhet, pedig ez igazából csak azért van, mert nem tudjuk megkülönböztetni a fontosabb és kevésbé lényeges mozzanatokat a történet során, mivel a háttér ismeretlen, fekete folt.

Olyan mély tisztelet ébredt bennem a könyv olvasása során az író iránt, mint ahogy ő maga is egész végig érzékelteti a könyvek iránti odaadását, mintha egyfajta felsőbbrendű... tárgyak lennének. Ennek a könyvnek mintha minden egyes sora egy idézet lenne számomra, mintha én lennék a kisgyerek, és az író a nagypapám, aki a térdére ültetve elmeséli nekem a világ nagy dolgait, nem tartva attól, hogy talán nem értem. Olvasás közben azon töprengtem, vajon létezik, hogy ennyire hasonló legyen a lelkivilágom az íróéval, aztán egyszer csak megfogalmazódott bennem: én még mindig ugyanaz vagyok, oktondi, fiatal, legfőképp tapasztalatlan kis zöldfülű. Az élmény, amiben részem lehetett, az egyedül az író kiválóságának érdeme.

A könyvre visszagondolva a gondolataim összekuszálódnak, nem tudom igazán, hogy is volt. Olyan mesterkélten voltak gubancolva a szálak, hogy csak jelenetek ugranak be. De emlékszem az ifjú David Martínra, aki nem mellesleg a főszereplő, és az ő személyében fut össze minden szál. Abban a tornyos házban él, amelyről mindig is álmodozott, s amely ironikus módon egybeesik azzal a házzal is, ahol minden elkezdődött, ahová Andreas Corelli ujjai mindig is elértek, és ahol David meghitten ücsörgött a kanapén szíve hölgyével, Christinával. Isabellában magamat ismertem fel, akaratos, makacs, írópalánta, akinek kell valaki, aki az utat mutatja, és a végén mégis szerepcsere alakul ki.
A vicc az volt, amikor az egyik közösségi oldalon egy ismert magyar írónő ismerősének jelölt engem, önszántából, előzmények nélkül, és mi másra is tudtam volna gondolni a könyv bűvköréből kitekintve, minthogy ez az egész olyan ismerős szituáció. Deju vu.. Az élet furcsa fintora, hogy az illetőt pont akkor sodorta a szél az utamba, amikor azokat a fejezeteket olvastam éppen, amelyekben David és Isabella még csak ízlelgetik egymást. Olyan sorszerűen jött, és meggyőződésem volt, hogy nem volt véletlen. Mert minden okkal történik.

Az bizonyos, hogy nem egy vidám könyv, meglehetősen sötét dolgok történnek benne, és képes az embert mélyen felzaklatni, kikényszerítve belőle némi szünetet. De azt hiszem, ez minden jól kidolgozott könyv velejárója, akárcsak a filmeknél. Lehetetlenség fapofával végignézni őket. Ha igazán művészi alkotások.